Az elszabotált rendszerváltás VII.

 Az Antall kormány évei

 

 A választást követő hónapok és évek bebizonyították, hogy a hatalomba került új kormány langyos politikája megcáfolja az MDF híres, jól sikerült plakátját a „Nagytakarításról,” mert még kistakarításról sem beszélhettünk. Egy-két ezer felső és közévezető lecserélésén kívül semmi nem történt. Az a sok tízezer közép és alsó vezető kommunista elvtárs, akik íróasztalaikat kiürítve, batyujukat összecsomagolva várták a leváltásukat, szinte kivétel nélkül a helyükön maradtak és amikor látták, hogy senki nem bántja őket, fellélegeztek, szépen kicsomagoltak és megkezdték bomlasztó tevékenységüket.

Amikor a csalódott emberek látták, a „Nagytakarítás” elmaradását és próbálták ezt számon kérni az MDF vezetőin, Antall József cinikusan kijelentette:

„ Tetszettek volna forradalmat csinálni! „ – Ehhez nem kell kommentár!

 

Igaz, hogy az MDF alakított kormányt, de az SZDSZ jelentős erővel rendelkezett a Parlamentben és olyan „forradalmi” /?/ képviselőknek, mint Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre Per életben maradt tagja, vagy a halálraítélt Mécs Imre, mellett senki sem mert ellentmondani.

Így születtek olyan intézkedések, melyek egyértelműen az SZDSZ érdekeit szolgálták. Ezek közül legfontosabb az volt, hogy Göncz Árpádot, a TIB bábját választották meg Köztársasági Elnöknek. Ehhez kapcsolódik, hogy kimondták, hogy a hadsereg legfőbb parancsnoka a Köztársasági Elnök

 

Itt kell megemlíteni azt, hogy a választások után Für Lajos lett a Honvédelmi Miniszter. Az SZDSZ nem bízott Für Lajosban, mert forradalmi vezetőnek tartották, / ebben tévedtek, / aki a hadseregre támaszkodva esetleg megpróbálhat lépéseket tenni a radikális változások irányában. Ezért ügyes taktikával létrehozták a Hadsereg-parancsnokságot és ehhez tarozott minden fegyveres alakulat. A Miniszter irányítása alatt maradtak a kórházak, raktárak, iskolák, a tiszti házak, a javító műhelyek, a Honvéd Művészegyüttes, és hasonló, nem fegyveres intézmények.

 

Ennek a lényege a  „ Taxisblokád” idején mutatkozott meg. Ugyanis 1990 október 25.-én a benzináremelésre hivatkozva a taxisok elhatározták, hogy tiltakozásul lezárják a hidakat. Rövid időn belül csatlakoztak ehhez a magán- fuvarozók, a teherautó tulajdonosok és néhány óra alatt országos méretű mozgalom keletkezett, mert nem csak a hidakat zárták le, hanem az egész országban a legfontosabb közlekedési csomópontokat, ezzel szinte megbénítva az egész ország életét.

 Mint később kiderült, ez a mozgalom az SZDSZ érdekét szolgálta, hogy a kormány megbuktatása után, az SZDSZ vezette, liberális, kozmopolita, posztkommunista ellenzék vehesse ár az ország irányítását.

 

A blokád harmadik napján már kritikussá vált a közellátási helyzet és akkor Für Lajos elrendelte, hogy a közellátás biztosítását, honvédségi gépkocsikkal kell megoldani. És ekkor Göncz Árpád, mint a Hadsereg legfőbb Parancsnoka Parancsot adott, hogy a már elindult gépkocsik térjenek vissza a laktanyákba és a Honvédség semmiféle akcióban nem vehet részt, amit a honvédség, hatalomban hagyott ex-bolsi vezetői örömmel vettek tudomásul.  Ekkor mutatkozott meg a maga valóságában a Taxisblokád valódi célja, az SZDSZ sunyi szándéka.

 

Az ország életének megbénítása, minden becsületes emberben felháborodást szült, és tiltakozások kezdődtek.  Jellemző, hogy néhány egyetemista fiatal,

- köztük a fiam, - már arra készült, hogy éjjel, benzines palackokkal támadják meg az Árpád híd Budai hídfőlét lezáró 15-20 gépkocsit.

Szerencsére, győzött a józan ész és a blokád kudarcát látva, az SZDSZ egyelőre lemondott a kormány megbuktatásáról. De a rendszerváltás elszabotálása tovább folytatódott.

 

Ezekben a hónapokban történt, hogy Pongrátz Gergely hazatért Amerikából, azzal a / naiv / elképzeléssel, hogy befejezi a forradalmat, amit 1956-ban a Szovjet Hadsereg vérbefojtott. Maga köré gyűjtötte az egykori, még élő volt harcostársait és a kormánytól is megkapta a volt szovjet megszálló csapatok parancsnokságának egykori épületét Mátyásföldön, hogy ott rendezzen be egy 56-os otthont volt egykori harcostársai részére, és most lép be a képbe a Belügyminiszter.

Az új kormánynak ugyanis Boross Péter lett a Belügyminisztere. Máig kérdés az, hogy a Dél-Pesti Vendéglátó Vállalatnak az előző vezérigazgatója, miként lehetett a rendszert váltó /?/ kormány minisztere,

 

Ugyanis köztudott volt, hogy a Kádár rendszer éveiben a vendéglátó ipari egységek, - kocsmák, éttermek, szállodák, mulatók, - a belügyminisztérium homlokterében voltak, mivel itt jöhettek össze az emberek, itt fordultak elő a külföldiek, stb.  Ezért a BM emberei ezeket a helyeket folyamatosan megfigyelés alatt tartották. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a vendéglátó ipari helységek vezetői, csak megbízható elvtársak lehettek, akik együttműködtek a hatóságokkal. Természetes, hogy ezeknek a vezetőknek a főnöke, egy csak még megbízhatóbb ember lehetett. Ez volt Boross Péter. Hogy miként lett ebből a hétpróbás kollaboránsból rendszerváltó miniszter, azt csak a Jó Isten tudná megmondani!

Mindenesetre, amikor Pongrátz Gergely megkapta a Mátyás földi épületegyüttest, ami a Belügyminisztérium felügyelete alatt állt, Boross Péter, egy kuratóriumot ültetett Gergely nyakára, amelyik idővel  úgy megkeserítette Gergely életét, hogy elhatározta, hogy visszamegy Amerikába.

Én vittem ki gépkocsival a Schwecháti repülőtérre és unokahúgával együtt könyörögtünk, hogy jöjjön vissza és ne maradjon kint, mert az ő személye képes csak összefogni a nemzeti erőket. – Szerencsére nem maradt kint végleg! –

 

Még jellemzőbb a rendszerváltó /?/ Boross Péterre, amikor új rendőrségi vezetők jelentkezésére írt ki pályázatot.

 

                             Pályázati felhívás

           Rendőrkapitányi munkakörök betöltésére

 

A munkakör betöltésének alapvető feltételei:

 

-         büntetlen előélet,

-         25-54 éves kor, / a benyújtási határidő lejártakor kell fennállnia. /

-         az egyetem állam és jogtudományi karán szerzett diploma, vagy a Rendőrtiszti Főiskolán szerzett képesítés.

-         Legalább 5 éves büntetőjogi vagy rendőri gyakorlat,

-         Egészségi alkalmasság

 

Úgy gondolom e pályázat aljasságát a rendszerváltás szempontjából  nem kell ecsetelnem. Mert a legfiatalabb számba jöhető 56-os is elmúlt már 54 éves és a többi feltételnek csak a Kádár rendszerben megbízható elvtársak, vagy azok gyermekei jöhettek számításba.

 

Időközben megkezdődött az egyetlen tömegbázissal rendelkező ellenzéki szervezetnek a POFOSZ - nak a bomlasztása.

Megkeresték azokat az embereket, akik hajlandók voltak önálló szervezeteket létrehozni, hogy megbontsák a POFOSZ egységét. Így sorra alakultak, a Hadifoglyok, a kitelepítettek, az 1945 és 56 között elítélteknek, az 56-osoknak,

a Recsket megjártaknak önálló szervezetei. Maga az SZDSZ is létrehozta a maga 56-os tagozatát és katonai szekcióját, és e szervezetek tagsága nagy részben a POFOSZ tagjai közül került ki.

 

A legnagyobb baj pedig az volt, hogy maga az Elnök, Fónay Jenő is a „békés átmenet” útjára lépett. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Fónay Jenő és Boross Péter gyermekkorukban egy iskolába jártak, jól ismerték egymást, és a Belügyminiszter rábeszélte a Fónay-t, hogy adja föl az ellenzékiséget. Ami meg is történt. Így az Elnökség tagjai – akik döntő többségben börtönviselt 56-osok voltak, Balogh András, Kunszabó Ferenc, Szalay Róbert, Szesztai András, Szlama Árpád, Szőnyi Gyula, Vajda Német József, VizyJános, egymás után léptek ki a POFOSZ ból és kerestek más radikális szervezetet, olyat, melyek még elkeseredett, de reménytelen, sokszor féllegális módon harcoltak az igazi rendszerváltásért.

 

Ez a „békés átmenet” nagyon jól sikerült, mert  ezeknek a „forradalmi” /?/  szervezetek, az MDF bukása után, a következő kommunista kormányokkal is tökéletesen együttműködtek.  Ugyanis az MDF kormány bukása után Boross Péter nem tűnt el a politika színpadáról, hanem a Horn kormány megbízásából létrehozott 56-os Alapítvány kuratóriumi Elnöke lett. Ennek során a Nádor utca 36-ban összetoborozták az összes hasonló szervezetet, és Boross Péter osztotta szét a kormány által adományozott milliókat a különböző szervezeteknek, melyek természetesen csak a mindenkori kormányoknak tetsző politikát folytathattak.

- Természetesen Pongrátz Gergely  nem kapott, - igaz nem is kért -  ebből a támogatásból, - pedig később Horn Gyula és Medgyessy Péter is felajánlotta. -

 

Itt kell megemlíteni, hogy Pongrátz Gergely halála után, az általa vezetett szervezetek, - „56-os Magyarok Világszövetsége,”  Corvin-közi Bajtársi Közösség” a „Kiskunmajai Múzeum „ lassan az enyészet, a feledés homályába merül, bár Gergely nevét ravaszul még felhasználják.

Ez a helyzet, még napjainkban is fennáll. Ezért bátran állítom, hogy az igazi  rendszerváltás elszabotálásának, egyik fő alakja Boross Péter! -

 

A rendszerváltás elszabotálásának másik fő alakja Vásárhelyi Miklós, aki minden idegszálával, tudatosan és elszántan szolgálta a TIB, az SZDSZ liberális, kozmopolita, nemzetellenes eszméit. Nevével többször találkozhattak írásaimban a tisztelt olvasók, és a jövőben is fognak, mert káros személyével  nem  csak a rendszerváltás elszabotálásának kapcsán kell foglalkozni, hanem mert Ő volt az, aki Soros György pénzén ennek anyagi és ideológiai alapját megteremtette.

 

1985-86 tól kezdve, a Monori és a Lakiteleki találkozók minden résztvevője 1956-ra hivatkozva vette fel a küzdelmet a fennálló kommunista hatalom ellen.

Azonban a békés átmenet érdekében 56 történelmét meg kellett hamisítani.

Azt úgy kell bemutatni, hogy annak forradalmi követeléseit elhallgatják és kiemelik azoknak a reform kommunistáknak a tevékenységét, akik reformokkal akarták a rendszert megjavítani, ill. megvédeni.

Ezért az 1990-es választások után, 1992-ben létrehozták az „ 1956-os Dokumentációs  és Kutatóintézetet” ami alapítványként működött.

Összetoborozták azokat a magukat történésznek nevező bértollnokokat, akik jó pénzért hajlandók voltak a forradalom történetének meghamisítására.

-1994 után, miután a kommunisták visszatértek a hatalomba, az Intézet költségvetési szerv ként működött tovább, az évek folyamán több százmilliós támogatással, 24 függetlenített alkalmazottal és 12 kuratóriumi taggal. –

 

Az Antall kormány éveiben kezdődött el a Nemzeti Vagyon szemérmetlen szétrablása. / Ennek bemutatása egy külön tanulmánykötetet igényelne. /

A lényeg a következő: pl. Adva volt egy üzem, 200 munkással, és az üzem értéke 1.000 millió Ft. volt.

A piacgazdálkodásra való áttéréssel kapcsolatban problémák adódtak. Megszűntek egyes külföldi piacok, drágábbak lettek egyes alap és nyersanyagok, a külföldi árúval nem voltak versenyképesek, stb.

Megkezdődtek az elbocsátások, az üzem leépülése, a termelés egyre ráfizetésesebb lett, végül az állam elhatározta, hogy a ráfizetéses üzemet

eladja, privatizálja.

Ekkor az üzem vezetői. / igazgató, főmérnök, párttitkár, személyzetis, ÜB elnök, stb. – természetesen mindegyik párttag. / elhatározták, hogy megveszik az üzemet. Hogy minél olcsóbban tudják megvenni érdekük volt, hogy az üzem még jobban lepusztuljon, még jobban ráfizetéses legyen. Végül az állam örült, 100 millióért eladhatta a ráfizetéses üzemet.

Ezt követően az üzemet  vezető elvtársak elmentek a bankba, ahol szintén a régi elvtársak voltak a vezetők és közösen felvettek 100 millió forint kölcsönt és megvették az államtól az üzemet.

Közben megjelent a külföldi tőkés, akinek konkurenciát jelentett volna a jól működő üzem, elhatározta, hogy megveszi azt, beszünteti a termelést, hogy piacot teremtsen otthoni gyárának.

Ezért felvette a kapcsolatot az üzem „tulajdonosaival” és megegyeztek 200 milliós vételárban.  Ebből a tulajdonosok visszafizették a banknak a kölcsönt. A másik 100 millión pedig megosztoztak.  Így lettek a kommunista elvtársakból milliomosok. A tőkés pedig bezáratta a gyárat, a munkanélküliévé vált dolgozóknak pedig, az állam fizethette a munkanélküli segélyt.

 

Ez a leegyszerűsített példa mutat rá arra, amit sok száz és ezer hasonló követett. Így mentek tönkre a hagyományos magyar iparágak, a konzervgyárak, a malomipar, a húsipar, a cukorgyárak, az Ikarusz, a Ganz - Mávag, a cementgyárak, stb. és az ezekhez kapcsolódó kisegítő üzemek.

De hasonló sorsra jutottak a mezőgazdasági TSz. -ek és részben az állami gazdaságok is. Az értékesebb földterületeket, a munkagépeket a vezetők, 

/ legtöbben volt elvtársak, / kaparintották meg, így a dolgozók ki lettek szolgáltatva a „zöld báróknak” és sorsuk ma nem sokban különbözik a Horthy rendszer három millió „koldusától”

 

Ha végigtekintünk hazánk mai újsütetű milliomosain, milliárdosain, - akik vagyonukat legtöbbször Nyugati bankokban tartják. - Ha megnézzük, ki volt a papája, nagypapája ezeknek, akkor kiderül, hogy döntő többségük, az elmúlt kommunista rendszer vezetői közül került ki.

 

Érdemes végigtekinteni és elgondolkozni azon, hogy hol  vannak és milyen beosztást töltenek be a volt kommunista káderek és azok valódi és eszmei utódai. Ugyanakkor hol vannak és milyen pozíciókat töltenek be a kommunista rendszer üldözöttei és azok utódai, a remélt, igazi rendszerváltás önzetlen harcosai, akkor világosan áll előttünk, hogy sajnos a rendszerváltás nem volt más, mint hatalomátmentés, némi személycserével és névváltoztatással.

Szocializmus helyett kapitalizmus, annak is a legrosszabb formálja a rabló-   kapitalizmus.

 

Az Antall kormány évei alatt egyre jobban felélénkültek és egyre orcátlanabbak lettek azok az alsó és középvezető elvtársak, akiket 1990- ben nem váltottak le és közben vörös lelküket nemzeti színű lobogóval álcázták, esetleg még más pártokba is beléptek,  de vérszemet kapva igazi lényük az 1994-es választásokon bukkant elő.

 

A becsületes, a leírt és adott szó igazságában bízó emberek, ekkor még nem láttak át eléggé a kulisszák mögötti eseményeket. A volt politikai üldözöttek örültek a büntetésük eltörlésének és a kapott „kárpótlási jegyeknek” - melyeknek szánalmas története alig ismert, - és összege tizedét sem tette ki a „holokausztért” kapott kárpótlásoknak.

Az emberek csak lassan jöttek rá arra, hogy egy nagy átverés szenvedő alanyai és az ország tönkretétele még alig jutott el a tudatukig.

 

Azonban az emigrációban élő, nemzeti érzéstől áthatott emberek, akiket nem fertőzött meg a posztkommunisták, a liberális kozmopoliták hazai és nemzetközi félrevezető hazugságáradata, tisztán látták a helyzetet, a különbséget a valóság és hazugság között és próbáltak segíteni a tisztánlátásban, az adott körülmények és lehetőségek között.

Erről írok a következő, a „Nemzeti Emigrációt” –bemutató írásomban.

 

                                                                   Szalay Róbert történelemtanár

                                                                    CA-00-12 sz. politikai elítélt.