Az elszabotált rendszerváltás. VI.

Kerek asztal. - Rózsadombi paktum.

 

Az a tisztelt Kurucinfó olvasó, aki figyelemmel kísérte előző írásaimat az elszabotált rendszerváltással kapcsolatban, világosan kellett, hogy lássa, hogy a rogyadozó kommunista rendszer leváltására 1989-ben minden lehetőség meg volt.

Az ellenzéknek az lett volna a feladata, hogy összefogva létrehozzanak egy „árnyékkormányt”  kidolgozzanak egy rövid átmeneti kormányprogramot és felszólítsák a kormányt a távozásra. Amennyiben ez nem történik meg általános országos sztrájkot hirdetni, melyhez minden valószínűség szerint mindenki csatlakozott volna. Ezután az arra kijelölt és felkészített emberek átvették volna az összes felső és középvezetői posztot, és megkezdődhetett volna az igazi „aprómunka,” az igazi rendszerváltás.

 

E helyett mi történt?

 

A „Független Jogászfórum” Kónya Imre vezetésével javaslatot tett az MSZMP-vel való tárgyalásokra és 1989. Június 22.-én létre is jött a  „Kerek asztal”, ami lényegében háromszögletű volt.

Az egyik oldalán az állampárt, az MSZMP képviselői ültek.  A mások oldalon az un. független társadalmi szervezetek. A harmadik oldalon az újonnan alakult pártok és szervezetek, valamint a történelmi pártok újjáéledő csoportjai.

 

Már maga a „kerek asztal „ megszületése is árulás volt, mert mint bevezetőben írtam, az állampárttal nem tárgyalni kellett volna, hanem egyszerűen eltávolítani őket a hatalomból. Mint ahogy azt a POFOSZ akkor hirdette. A tárgyalások megindítása, tehát nem volt más, mint az évekkel előbb, Monoron elképzelt és Soros György eszmei és anyagi támogatásával hirdetett, békés átmenet a Nyitott társadalom felé. Tehát Kónya Imre, mint  független /?/politikus szereplése is megkérdőjelezhető. A tárgyalások mindenekelőtt az MSZMP érdekét szolgálták, másodsorban a hatalomba való bekerülés szándékával létrejött szervezetek érdekét, és radikális változásokról szó sem volt.

De mielőtt a tárgyalások érdemi részére rátérnénk, Ismerkedjünk meg a háromszögletű kerek asztal résztvevőivel.

 

MSZMP: Az állampárt ekkor még a hatalom teljes birtokában volt. Igaz, nagyon rogyadozott, és érezte, hogy előbb-utóbb le kell mondani az egyeduralomról, de szeretett volna a hatalmon belül maradni és főképpen átmenteni a kádereit és elkerülni a felelőségre vonásokat.

Ekkor még közel egy millió párttag volt. Igaz, jelentős részük csak egzisztenciális kényszerből lépett  be a pártba.

Itt különbséget kell tenni párttagok és kommunisták között, mert  volt olyan párttag, aki kimondottan gyűlölte a bolsevista rendszert, de ha előbbre szeretett volna lépni, társadalmi, üzemi, művészeti, oktatási, katonai, rendőri, diplomáciai, vagy bármilyen vonalon, elengedhetetlen volt, hogy belépjen a pártba. / Nem véletlen, hogy 1956-ban a forradalomban részt vett és a 301-es parcellában eltemetett, kivégzett forradalmárok, mintegy 10- 12  % -a előzőleg párttag volt. / Ezek a „párttagok” a kommunista rendszer megdöntéséért folytatott harcban áldozták fel életüket!

 

De több százezer volt a meggyőződéses és anyagi téren érdekelt párttagok száma, akikre feltétlenül számított a párt vezetősége. Az évtizedek alatt kiépített hálózat, mely az egész országot átfogta és kiválóan működött.

A legkisebb falusi tanácselnöktől, a TSZ –ek, gyárak, központi államigazgatási szervek vezetői, párt tikárai és szakszervezeti vezetőin át, a Honvédség, a Rendőrség  és a legfelső állami vezetőkig mindenki párttag volt. Ezekre számított az MSZMP vezetősége. Legfőbb céljuk volt ezeknek az átmentése és ez csak úgy volt lehetséges, ha békés úton, választásokkal történik meg az átmenet, ahol kezdetben valószínűleg kisebbségben lesznek, de, ha sikerül a több tízezer „középkádert” átmenteni. Akkor lehetőség lesz a későbbi visszatérésre.

 

Az embereket is félre kellett vezetni és nem sokkal ezután a nevüket is megváltoztatták,  és 1989. Október 7.- én kimondták az MSZP / Magyar Szocialista Párt / megalakulását. Ez nagy porhintés volt a népek szemében, mintha az MSZP különbözött volna az elődjétől azzal, hogy a nevéből elhagyták a „ Munkás” szót.

A kommunista párt ugyanaz maradt! Minden szervezete, minden vagyona az MSZP-re maradt. Ez lett az utódpárt! - Jellemző, hogy a megmaradt „MUNKÁSPÁRT” minden vagyontól megfosztva, az 1990-es választásokon a szavazatok 3%-val be sem jutott a Parlamentbe. –

Tehát az MSZP, az ellenzék hallgatólagos jóváhagyása mellett, átvette az előző évtizedek kommunista örökségét.

 

A „Kerek asztal” másik oldalán a „független” társadalmi szervezetek képviselői ültek.  A Hazafias Népfront, a Szakszervezetek, a Nőszövetség, a Vöröskereszt, az Ifjúsági szervezet, stb. képviselői.

Ez egy megtévesztő húzás volt, mer ezeknek a szervezeteknek a „függetlensége” nevetséges volt.  E szervezeteknek a vezetői kivétel nélkül 100%-ig megbízható  párttagok voltak. Hiszen már a Marxizmus-Leninizmus klasszikusai is leszögezték, hogy a kiváltságos helyzetben lévő egyeduralkodó párt és a széles néptömegek között szükség van olyan társadalmi szervezetekre, amelyek a transzmissziós  szíj  szerepét töltik be a párt és a nép között.

Természetesen ezeknek a „Transzmissziós” szervezeteknek a vezetőit alaposan megválogatták, hogy a Párt vezető szerepét még véletlenül se veszélyeztessék.

Most nem akarok kitérni a ”Szabad Szakszervezetek” gyászos szereplésére, a Munkásosztály alapvető érdekeinek elárulására, a szakszervezeti vezetők személyére, melyekhez hasonló volt a többi társadalmi szervezet feladata és vezetői. Ezek a vezetők is szerettek volna a helyükön maradni, tehát alapvető érdekük volt, hogy lehetőleg semmi ne változzon.

Tehát a kerek asztal második oldalának most is az volt a feladata, hogy közvetítsen a párt és az ellenzék között, természetesen a párt érdekeinek megfelelőem.

 

A kerek asztal harmadik oldalán ültek az ellenzéki szervezetek.

MDF,  SZDSZ,  FIDESZ, Kisgazda Párt, Szociáldemokrata Párt, Kereszténydemokrata Párt, / Csak a fontosabbakat említem, melyek a következő választásokon is szerepeltek. /

Itt kell feltétlenül megemlíteni, hogy ekkor az ellenzéki szervezetek között, MDF mellett a legnagyobb, több tízezres tagsággal a POFOSZ rendelkezett, melyet ügyes taktikával kirekesztettek a tárgyalásokról. Ugyanis a kerek asztal létrehívói azzal érveltek, hogy a POFOSZ radikális szervezet, amelyik nem áll szóba és nem tárgyal a régi rendszer kommunista vezetőivel, hanem azok feltétel nélküli távozását követeli.

Tehát, ha nem akarnak tárgyalni, ne is legyenek ott a Kerek asztalnál!

Ez tökéletesen megfelelt a Kommunista oldalnak. A „ második” oldalnak is. És a harmadik, ellenzéki oldalnak is, akik veszélyes konkurenset láttak a radikális POFOSZ - ban. Mert ennek a programja volt a legnépszerűbb az igazi rendszerváltást remélő emberek előtt.

/ Akinek van Internetje, javaslom elolvasni Kónya Imre, „szándéknyilatkozatát”,  melyből egyértelműen kiérződik, hogy a résztvevők a radikális változások helyett, megelégednek a szabad választások kapcsán létrejövő békés átmenettel, ahol nincs helye „erőszakos módszereket alkalmazni kívánó szervezeteknek.”

 

A tárgyalások végső soron abban csúcsosodtak ki, hogy „demokratikus” /?/ választások megtartásával, békés átmenet formájában valósuljon meg a „rendszerváltás” /?/ a többi részletkérdés, és mind e köré csoportosult, hogyan és milyen módon történjen meg a választás.

Az MSZP szempontjából a legsikeresebb húzás az volt, amikor elfogadták, hogy a jelöléshez 750 „kopogtatócédulát” kell minden jelentkező képviselőjelöltnek összegyűjteni. Ez hatalmas előnyt biztosított az országos hálózattal rendelkező utódpártnak, ami abban mutatkozott meg, hogy napok alatt minden jelöltnek meg volt a 750 cédulája, miközben az ellenzéki jelölteknek ez nagy nehézséget okozott, és sok jelöltnek ez nem is sikerült.

 

A kerek asztal tárgyalásain mutatkozott meg a mérsékelt ellenzéknek az igyekezete, hogy elérték, ne legyenek radikális változások!  Itt kapcsoltak nagyobb sebességi fokozatra, ami a következő évi választásokon mutatkozott meg a maga valóságában, amikor az igazi, radikális rendszerváltásért küzdő erőket sikerült kizárni  a küzdelemből azzal, hogy módszereik nem demokratikusak.

 

Nem érdektelen felidézni az 1990 . áprilisi választások eredményét.

 

MDF                     164 képviselő                42 %

SZDSZ                    93                             24 %

Kisgazda Párt         44                               11 %

MSZP                     33                                 8 %

FIDESZ                  21                                 5 %

KDNP                     21                                 5 %

Független                10                                 2 %

 

A lehetséges igazi rendszerváltás szempontjából nem érdektelen megjegyezni, hogy az ellenzék 343 képviselőjével szemben a kommunisták, csodálatosan kiépített országos szervezetük és a liberális Média hathatós támogatása mellett mindössze 33 képviselőt  tudtak a Parlamentbe juttatni.

 

Ebből a számarányból, 343 : 33 egyértelműen megállapíthatjuk, hogy teljesen helytálló az a megállapítás, hogy az ország hangulatát figyelembe véve, egy radikális rendszerváltás teljes sikert aratott volna.

Ezt akadályozták meg a magukat rendszerváltó pártoknak nevezett szervezetek.

 

Ez a választás azonban csak az első lépés volt a rendszerváltás elszabotálásához, ami az Antall kormány évei alatt bontakozott ki teljes egészében.

 

A „ Nemzeti Emigráció” / Ezt egy  következő írásomban mutatom be. / elszánt felderítő munkájának eredményeként 1992-ben került nyilvánosságra az a titkos paktum, amit „ A Rózsadombi 13-ak” néven ismert meg a közvélemény.

Ez a paktum világosan és egyértelműen bizonyítja be, hogy az 1990-ben hatalomba került pártok tudatosan, bűnös cinkossággal szabotálták el az igazi rendszerváltást, aminek „forgatókönyve” lényegében már a Rózsadombi paktumban le lett fektetve.

 

De ismerkedjünk meg ezzel a hazaáruló paktummal:

 

Egy rózsadombi villában, 1991 március 15.-én titkos tárgyaláson vett részt, a Szovjet Hadsereg egy tábornoka, a Szovjet Titkosrendőrség egy ezredese, az USA követség első titkára, a CIA  egyik tisztje, az Izraeli Titkosszolgálat képviselője, a magyar katolikus egyház és izraeli hitközség egy-egy vezetője, valamint öt magyar vezető politikus, Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula és Pető Iván.

Ők írták alá a magyar nép nevében /?/ azt a diktátumot, melynek értelmében kimennek a szovjet megszállók az országból, de ennek súlyos feltételei vannak!

 

Íme a paktum húsz pontja:

 

1.     A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországból.

2.     A SZ U kárpótlása a hátrahagyott javakért és értékekért.

3.     Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a SZU és Magyarország között .

4.     Szovjetellenes tevékenység megakadályozása.

5.     A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése.

6.     A határok kölcsönös megnyitása, a SZU és Magyarország között.

7.     A volt kommunista titkosszolgálat, a határőrség és a rendőrség megvédése az esetleges megtorlásoktól.

8.     A volt kommunisták, más pártokba való indítása a választásokon.

9.     Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe.

10.            Az igazságszolgáltatás megtartása az előző bírák kezében.

11.            Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása.

12.            A jobboldali, szélsőjobboldali pártok indulásának és szervezkedésének megakadályozása.

13.            Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigráns csoportokkal és szervezetekkel.

14.  A románok, jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok   

    láthatnak napvilágot.

15. Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok  véglegesek és azokon    

    nem lehet változtatni. 

16. Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmust megjavítását célzó  

     mozgalmat kell beállítani.

17.            A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni.

18.            A SZU megtartja politikai befolyását, az USA viszont növelheti gazdasági befolyását Magyarországon.

19.            Magyarország teljes garanciát ad az itt élő nemzetiségeknek, nyelvi, kulturális, politikai és gazdasági jogaiknak gyakorlásához.

20.            Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot, a második világháborúban elszenvedett veszteségeiért.

 

Természetesen a hazai és nemzetközi liberális és kozmopolita politikusok és újságok azt igyekeztek bizonygatni, hogy ilyen paktum nem is létezett és ez csak hamisítvány. Azonban, ha végigolvassuk a Paktum pontjait és összevetjük azt az elmúlt 23 év megtörtént és cáfolhatatlan eseményeivel, akkor meg kell állapítani, hogy a paktum pontjai és a történelmi események  100 %-ig pontosan fedik egymást! A Tények bizonyítanak!

 

Tehát az elmúlt évtizedek cáfolhatatlan történései és dokumentumai tökéletesen bizonyítják azt a tényt, hogy a radikális társadalmi változások elkerüléséért folyó harc már az 1990-es választások előtt elkezdődött, melynek élharcosai a Soros György által támogatott TIB  és az SZDSZ vezetői voltak.

A forradalmi változások elleni küzdelem, az  igazi rendszerváltás elszabotálása, az Antall kormány idején érte el csúcspontját.

Ezt a következő írásomban ismertetem.

 

                                                                            Szalay Róbert történelemtanár

                                                                             CA-00-12 sz. politikai elítélt.