Az elszabotált rendszerváltás V.

A román forradalom.

Az Október 23.-i megemlékezések sikerei után, világosan látszott, hogy a pártállam az összeomlás szélén áll. Vártam a következő lépéseket az ellenzék vezetői részéről, de egyelőre semmi nem történt.

A tüntetés másnapján megjelent az újságokban, hogy a Honvédség, a terveknek megfelelőem őrizetbe vette a feloszlatott munkásőrség fegyvereit.

Elöntött a méreg, ennek az orcátlan hazugságnak az olvasásakor. Hiszen a Honvédség vezetői egy lépést sem tettek volna az Október 23 bizottság határozott fellépése nélkül.

Lementem az utcára és egy telefontól felhívtam a Honvédelmi Minisztériumban Keleti ezredest és felháborodva közöltem, hogy e hazug újsághírt megcáfolandó, megírom a Munkásőrség lefegyverzésének igaz történetét, benne a Honvédség vezetőinek gyászos szerepét és azt eljuttatom az összes Nyugati követségre.

Hazamenve meg is írtam a cikket és szándékomban volt azt másnap sokszorosítani és eljuttatni az ellenzéki sajtónak és a követségeknek. Erre azonban nem került sor!

Másnap korán reggel, még ágyban voltunk, amikor megszólalt a kaputelefon. Keleti György ezredes jelentkezett, hogy fontos ügyben szeretne velem beszélni.

Kis türelmét kértem,  gyorsan felöltöztünk és felhívtam kis panellakásunkba.

Elmondta, hogy, ha igaz magyarnak érzem magam, nem tehetem meg azt, hogy a Magyar Honvédséget lejárassam ország-világ előtt.

/ Azt hittem elhányom magam, amikor ez a sötét internacionalista, kozmopolita bolsevik hivatkozott az én nemzeti érzéseimre. /

Elmondtam, hogy nem a honvédséget, hanem csak annak sunyi vezetőit leplezem le és határozott szándékomtól nem térek el. Ekkor könyörgésre fogta a dolgot és arra kért, hogy reggel menjek be a Patlamentbe és ott beszéljük meg, hogy milyen helyesbítő cikket jelentessünk meg a lapokban, ami kiemeli az Október 23 Bizottság szerepét, de a honvédséget sem járatja le. Ezt elfogadtam és megegyeztünk, hogy délelőtt 10.00- ra a Parlament kapujánál találkozunk

Amikor Keletit lekísértem a várakozó gépkocsijához és visszaértem a lakásba, a fiam azt kérdezte: „Apa ki volt ez a sunyi kis patkány és miért állsz vele szóba?„

Elmondtam, hogy Fiam ez a Honvédelmi Miniszternek az elsőszámú kedvence és kénytelen vagyok vele szóba állni, mert mást nem ismerek a HM-ben.

A Parlamentbe  sem akartam egyedül elmenni, ezért a szemközti  házban lakó Dunai Sándort akartam megkérni, hogy jöjjön velem. Ő már elment dolgozni, de otthon volt a felesége, aki szintén aktív MDF- tag és POFOSZ támogató volt. Őt kértem meg, hogy jöjjön velem.

 

A Parlamentben már hármam vártak minket. Keleti György, az Állambiztonságért Felelős Miniszter és a Munkásőrség Országos Parancsnoka.

A mikor helyet foglaltunk, Kitettem az asztalra a kis magnómat és a következőket mondtam:

„ Uraim. A börtönben az a mondás járta, hogy amit a kommunisták mondanak az nem igaz, de még az sem igaz, amit kérdeznek. Ezért most megkérdezem, van e kifogásuk az ellen, hogy a mostani megbeszélésünket jegyzőkönyv helyett ezen a magnón rögzítsük? „

Miután beleegyeztek a magnó az asztalon maradt. - A szalag most is a birtokomban van. Szeretném CD-re áttetetni, hogy készülő könyvemhez mellékelhessem. –

Akkor nem volt szükséges felhasználnom, mert olyan nyilatkozat született, ami megjelent a másnapi újságokban, és ami mindkét fél számára kielégítő volt.

 

Ebből a kis történetből is látható, hogy miként „paríroztak” a beijedt elvtársak.

- Itt jegyzem meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon sok itthoni és az emigrációban megjelenő újságban megjelent a történet és „ Ami a történelemkönyvekből kimaradt” c. könyvemben teljes terjedelmével olvasható a fent leírt esemény. –

 

Még jellemzőbb az elszabotált rendszerváltásra, hogy miként szereztem telefont.

Ma, amikor a vonalas és mobil telefonok milliói vannak üzemben hazánkban, el sem tudják képzelni a fiatalok, hogy 1988-89 ben milyen kincs volt a telefon. Elvtársi összeköttetés nélkül semmi pénzért nem lehetett telefonhoz jutni.

 

Ez akkor volt, amikor a beijedt elvtársak a XIII. kerületi munkásszálló három telefonnélküli szobája helyett A POFOSZ rendelkezésére bocsátották a Zuglói volt Munkásőrség Kolombusz utcai emeletes épületét, de telefon itt sem volt. Hiába írtunk kérvényeket bárhova, semmitmondó nemleges válaszokat kaptunk, hogy nincs egyetlen szabad vonal sem, de felvettek a várakozó listára.

 

Ekkor, ismerve az előző hónapok történéseivel kapcsolatban a begyulladt és helyezkedő elvtársakat, elszánt lépése határoztam el magam.

Mint a POFOSZ Szervező Titkára, keményhangú, határozott levelet írtam a Közlekedés és Postaügyi Miniszternek, hogy több ezer volt politikai fogoly érdekeit képviselő szervezetnek egyetlen telefonja sincs és amennyiben 48 órán belül nem kap telefont a POFOSz irodája, Fónay Jenő Elnök és Szalay Róbert Szervezési Titkár, akkor néhány száz volt politikai fogollyal megszálljuk a minisztériumot és ott addig tartunk ülődemonstrációt, amíg a kért telefonokat meg nem kapjuk.

Belegondoltam, mi történik, ha nem kapjuk meg a kért telefonokat? Össze tudok e toborozni néhány száz elszánt embert, és, ha igen, mi lesz, ha ott több tucat rendőr állja el az utunkat?

De nem kellett 48 órát várni. Másnap reggel ott volt a Kolombusz utcában Miniszter személyi titkárnője, három szerelővel és a Miniszter levelével, melyben megköszönte, hogy elejét vettem egy kellemetlen epizódnak, és a szerelők megkezdték a vonal beszerelését. 

 

Meglepetésemre a titkárnő közölte, hogy a Miniszter Úr utasítására egy „K” vonalat is beszerelnek, hogy a kapcsolatteremtés még biztosabb legyen

Erről a „K”  vonalról azt kell tudni, hogy a rendes telefonhálózat mellett volt egy olyan néhány  ezer vonalból álló külön hálózat is az országban, amelyik a Minisztériumok vezetőit, a legfontosabb üzemek, bányák, közintézmények, állami szervek igazgatóit, a Honvédség, Rendőrség főbb parancsnokait, stb. kötötte össze, hogy ezek a legfőbb elvtársak, közvetlenül, minden más központot megkerülve beszélhessenek egymással. Később én is használtam ezt a „K” vonalat, amikor egy-egy kerületi tanácselnökkel, a Rendőrséggel vagy a Honvédséggel akartam beszélni.

A titkárnő azt is közölte, hogy ezekben az órákban szerelik be a telefont Fónay Jenő és az én lakásomba is.

Mikor hazamentem feleségem megdöbbenve mesélte, hogy délelőtt megjelent két telefonszerelő és csak azt kérdezték, hogy hova kívánja, beállítani a készüléket.

 

Így paríroztak az elvtársak 1989 utolsó napjaiban, amikor híre jött, hogy Romániában kitört a forradalom.

Ennek ismertetésére most hely és idő hiányában nem térek ki, csak ezzel kapcsolatban egy olyan meghatározó eseményre, amelyik megmozgathatta volna azt a politikai állóvizet, ami Trianon kapcsán nem csak itthon, de nemzetközi viszonylatban is ráterelhette volna a figyelmet nemzetünk legnagyobb  tragédiájára.

 

Ugyanis a közismert Temesvári események kapcsán, amikor Tőkés László mellett nem csak a magyarok, de a Csaucseszku ellenes románok is felsorakoztak, a Szekuritáte belelövetett a tüntető  emberekbe és a halottaknak és sebesülteknek a többsége magyar volt. Napok alatt megindult a spontán segélyakció és a nyitott határokon önkéntesek siettek Magyarországról hogy orvosi segítséget, élelmiszert, stb. vigyenek Temesvárra.

 

Ezekben a zűrzavaros napokban mutatkozott meg, hogy az MDF vezetőségében még meg volt az akarat, némi  radikális változásokra, a változhatatlannak hitt dogmák áthágására. Ilyen volt Trianon.

A kommunizmus éveiben még a név kiejtése is bűnnek számított. A határok megváltoztatásának lehetősége és annak megemlítése halálos bűnnek számított. Aki ezt meg merte említeni, az a szocialista államok „békét, testvéri egységének” /?/  megbontója lett volna és az állam megtorló hatóságai lecsaptak volna rá.

Tehát valóságos forradalmi gondolat volt, amikor az MDF elnöksége elhatározta, hogy küldöttséget meneszt a Honvédelmi Miniszterhez, hogy a Magyar Honvédség, az egyre jobban anarchiába merülő Romániába, a Temesvár környékén lakó magyarok biztonsága érdekében, Temesvár térségében néhány tíz kilométer mélységbe vonuljon be és ott biztosítsa a nyugalmat addig, ameddig Romániában helyreáll a rend és tárgyalni lehet az illetékesekkel.

 

Én kaptam a megbízatást, hogy szervezzem meg a találkozót, a Honvédelmi Miniszter és az MDF Elnökségének megbízottai között.

Első dolgom volt, elmentem a Honvédelmi Minisztériumba és a kapuügyelettől  felhívtam a fő kapcsolat tartómat a HM-ben, Keleti György ezredest. A telefont nem Ő vette fel hanem a helyettese, Tömösvári Zsolt alezredes. Ekkor vissza- rákérdezett, hogy kivel beszél?  Ismét bemutatkoztam, hogy az MDF elnökség megbízásából Szalay Róbert.

„Robi bátyám, csak nem maga az, aki édesapám barátja volt? „  hangzott a meglepődött kérdés a telefonba. De bizony az vagyok válaszoltam. Tessék várni azonnal lemegyek! Egy perc múlva már ott is volt és örömmel üdvözöltük egymást kb. 15- 20 év távlatából.

 

Ugyanis, amikor én börtönben voltam, feleségem az Orvostovábbképző Intézet

Fizikoterápiáját vezette. Ide járt kezelésre Tömösváriné,  / Zsolt édesanyja, / akivel a feleségem összebarátkozott, mert kiderült, hogy „rokonlelkek” 

Kezelés alatt beszélgettek és közben elmondták egymásnak sorsukat. Kiderült, hogy Tömösváriné apósa, a Horthy érában ezredes volt, a Ludovika Akadémia parancsnok helyettese. Az ötvenes évek elején elvették szép budafoki házukat, kitelepítették a családot Hortobágyra,  Anyósa ott is halt meg.

1953-ben visszakapták lepusztult  budafoki házukat, ahova visszaköltözött a család. - Ekkor ismerkedett meg a feleségem  Zsolt édesanyjával. -

Szabadulásom után összebarátkozott a két család, ahol az állatorvos családnak három szép fiúgyermeke volt, köztük az akkor legidősebb  az akkor  12 éves Zsolt.

A kb. 6-8 éves barátság alatt az egyre növekvő gyerekekkel szoros ismeretségbe kerültem, ami az Édesapjuk korai  halála után meglazult.

Erre emlékezett vissza Zsolt, aki közben katona lett és szorgalma révén, 1989-ben már alezredes.

 

Beszélgetésünk közben Zsolt elpanaszolta, hogy úgy érzi, katonai pályafutásának nemsokára vége lesz, mert a napokban járt a HM.- ben két szakálas FIDESZ küldött és azt mondták, készüljenek fel arra, hogy őrnagytól felfelé. Mindenki le lesz váltva. Zsolt elmondta, hogy ő már elő is kereste azt a  tanári végzettségét igazoló okmányt, ami neki általános tanári képesítést biztosít, és most keres kapcsolatot, hogy hol helyezkedhet majd el.

Tehát Zsolt is úgy érezte, hogy rövidesen itt a rendszerváltás, és neki is mennie kell.

Még én vigasztaltam Zsoltot, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és jó katonákra mindig szükség van.

-         Itt jegyzem meg, hogy a „rendszerváltás” /?/ után Zsolt a helyén maradt, sőt a Horn- Kormány idején, amikor Keleti György lett a Honvédelmi Miniszter, Zsolt lett a Moszkvai Követségen a Katonai Attasé. Azt természetesen meg sem említem, hogy ezután nem kerete a velem való kapcsolatot. –

 

Azonban 1989 –ben még Ő volt Keleti György helyettese és készségesen állt az én segítségemre. Elmondta, hogy a Honvédelmi Miniszter vidéki ellenőrző körúton van, vele van Keleti György is, de megpróbál kapcsolatba lépni velük és elkérte az MDF elnökségének a telefonszámát, hogy ott értesíthessen a továbbiakról.

Visszatérve az Ó utcai barakkba, - mert itt volt az MDF Országos Központja, - beszámoltam a megbízatásom eredményéről és vártuk a visszahívást. 

 

Mintegy másfél óra múlva jelentkezett Zsolt és közölte, hogy a Honvédelmi Miniszter este 18.00- kor a Gellérthegyi HM-bázison várja az MDF küldöttségét.

 

17.30- kor Szabad György, Bíró Zoltán, Fűr Lajos és jómagam az én öreg ladámmal indultunk a Gellért Hegyen beépített HM-bázisra.

 

Itt már várt minket Kárpáti Ferenc vezérezredes,  Honvédelmi Miniszter, egy általam ismeretlen másik tábornok és Keleti György ezredes.

 

Miután helyet foglaltunk a tárgyalóasztal körük, Szabad György elmondta jövetelünk célját, hogy az MDF Elnöksége arra kéri a Magyar Honvédséget, hogy a Romániában élő, pontosabban  Temesvár környékén élő magyarok védelme és biztonsága érdekében, néhány tíz km. mélységbe vonuljon be a rend fenntartása érdekében mindaddig, amíg Romániában nem áll helyre a rend és nem lesz egy tárgyalóképes kormány.

Ekkor Keleti György vette át a szót és elmondta, hogy ez teljességgel lehetetlen, mert ebből nemzetközi botrány lenne, mert ez nem más, mint egy idegen ország fegyveres megtámadása és akármilyen román kormány alakulna, biztosan elítélné és tiltakozna a lépés ellen, és lehet, hogy maga a Román nép is szembe szállna a magyarokkal.

Fűr Lajos megjegyezte, hogy a rend helyreállása után, ez valószínűleg nemzetközi diplomáciai problémát okozna, de ennek az lehetne a pozitív következménye, hogy a nemzetközi politika előterébe kerülhetne az Erdélyben élő két millió magyar kérdése és vele együtt talán, az egész Kárpát medence  elszakított magyarságának az ügye.

Bíró Zoltán ehhez még hozzátette, hogy  a Román Nép egészen biztosan nem fordulna a magyarok ellen, hiszen az egyszerű román emberek milliói éppen ezekben a napokban fordultak a román kommunista diktatúra ellen és ebben örömmel várnak segítséget a magyaroktól. Erre konkrét példát is hozott, hogy az előző napokban több olyan magyarral beszélgetett, akik megjárták Temesvárt, beszámoltak az ottani helyzetről és határozottan állították, hogy az ottani románok is annyira gyűlölik a Szekuritátét, és a kommunistákat, hogy 100 szor inkább a magyar uralmat vállalnák.

Ekkor ismét Keleti György szólalt meg, hogy Ő jobban ismeri a román emberek lelkivilágát és biztos, hogy a magyarok ellen fordulnának. – Csak később tudtam meg, hogy Keleti György édesapja sokáig magyar követként élt Bukarestben és fia valószínűleg ezért gondolja, hogy jól ismeri a román embereket. De egészen más diplomáciai környezetben, vezető román kommunista politikusok között élni és egészen más a kizsákmányolt, nyomorgó, terror alatt élő népek között. –

 

Majd ismét Szabad György vette át a szót és elmondta, hogy a történelemben számtalan példa van arra, hogy egy állam a saját polgárainak védelmében bevonul egy másik állam adott területére és „birtokon belül” kezd tárgyalásokat.

Utalt arra, hogy 1918-19 ben a csehek, románok, szerbek  békekötés előtt vonultak be a Magyarország azon területeire, ahol a magyarok mellett szlovákok, románok, szerbek is éltek, azzal az ürüggyel hogy meg kell védeni őket a magyaroktól, / pedig senki nem bántotta azokat. / de az 1920-as békekötésnél már birtokon belül voltak és meg is kapták a kért területeket.

 

Ezután Kárpári Ferenc vette át a szót és „szakmai „ érvekkel próbálta elmondani a beavatkozás lehetetlenségét. Elmondta, hogy az ilyen akcióhoz szükséges haderő mozgósítása, átcsoportosítása, az előzetes tervek elkészítése, a katonák lelki felkészítése heteket venne igénybe, még akkor is, ha azt a kormány rendelné el, de Ő a kormány felkérése nélkül a maga szakállára semmiképpen sem tud ilyen lépést megtenni.

Bíró Zoltán közbeszólt, hogy Romániában forradalmi helyzet és anarchia van és magyar emberek élete van veszélyben. Ilyen esetben a gyors segítség a fontos, és a Magyar Kormány biztosan jóváhagyna egy ilyen lépést.

Szerényen közbeszóltam, hogy hét évig voltam tagja a Néphadseregnek, ismertem mobilitását és a katonák lelkivilágát 1956-ban is és valószínűleg  így van ez most is, mert szintén forradalmi helyzet van. Tehát nem kell semmiféle lelki felkészítés , csak parancsot adni és 24 órán belül elindulhatnának az első egységek.

Ekkor megszólalt a jelenlévő tábornok és korholóan jegyezte meg, hogy vegyem tudomásul, hogy nincs forradalmi helyzet, a Hadsereg a Kormány beleegyezése nélkül egy lépést sem tehet és abban is tévedek, hogy 24 óra alatt el lehet indítani egy ilyen akciót.

 

Végül mind a három katona arra az álláspontra helyezkedett, hogy kérésünk teljesítése lehetetlen! Azzal nem értenek egyet, de  ha egyetértenének és a Kormány erre utasítást adna, akkor is minimum egy hét kellene az előkészületekre.

Tehát azt javasolják, hogy kérésünket  a Kormány felé tegyük meg és amennyiben a Kormány beleegyezését adja egy ilyen akcióhoz, akkor megteszik a szükséges és lehetséges  lépéseket.

 

Tehát lógó orral, eredmény nélkül  távoztunk a megbeszélésről. Visszafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy a Honvédség egész vezetősége kőkemény bolsevik és csak azért nem lépnek föl erélyesebben fel a radikális változásokat követelőkkel szemben, mert abban reménykednek, hogy egy békés átmenet esetén,  a változások után is a helyükön maradhatnak.

Gondolom az Elnökség többi  tagja is hasonló véleményen volt, hogy ettől a Honvédségi vezetéstől nem várhatunk segítséget.

Arról sincs tudomásom, hogy az Elnökség próbálkozott-e hasonló kéréssel a Kormány felé fordulni.

 

Ezért volt számomra megdöbbentő, hogy  négy hónappal később, amikor az MDF megnyerte a választásokat , kormányt alakíthatott és Für Lajos lett a Honvédelmi Miniszter, hogyan tudott együttműködni ezzel a kommunista bandával?

Hiszen a Honvédelmi Minisztérium minden vezető beosztottja, a hadsereg minden magasabb parancsnoka, a tábornokok és ezredesek szinte kivétel nélkül azok soraiból került ki, akik 1956 után, évtizedeken keresztül szolgalelkűen kiszolgálták a Kádár rendszert, tulajdonosai voltak az un. „ Munkás Paraszt Hatalomért” kitüntetésnek, annak hihetetlen előnyeivel. Legtöbben a Szovjetunióban végeztek különböző iskolákat, kivételt képeztek a fiatalabbak, de lelkileg és saját érdekből ezek  is azonosultak az idősebbekkel.

 

Ekkor derült ki, hogy az Antall kormány is belesimult a „Békés átmenetbe” és a hatalomba bekerülve lemondott a radikális változásokról, ami végső soron a rendszerváltás elárulásához vezetett. Azonban ennek tragikus valóságára, csak később jöttek rá az emberek, mert a liberális kézben lévő média ügyesen tudott ködösíteni és a hatalomba került új urak, ugyanúgy féltek a radikális változásoktól mint az előző rendszer elvtársai.

Ekkor a legtöbb embernek még nem nyílt ki a szeme.

 

                                                                               Szalay Róbert történelemtanár

                                                                                CA-00-12 sz. politikai elítélt.