Az elszabotált rendszerváltás II.

Világraszóló temetés a Hősök terén

 

Az emberek döntő többsége által várt és remélt rendszerváltás elszabotálásának első és meghatározó, az embereket félrevezető lépése volt a TIB által mártírnak, hősnek és forradalmárnak kozmetikázott öt kommunista újratemetése.

 

Ez a sunyi kommunista manipuláció megérdemli, hogy részletekbe menően rámutassunk arra, hogy a jóindulatú és hiszékeny emberek százezreit, sőt millióit, a Rádió, a TV, az újságok segítségével milyen könnyű félrevezetni, a hazugságot igazságnak bemutatni, bűnösökből hősöket faragni, hősöket pedig elhallgatni.

Ennek lehettünk szemtanúi és szenvedő alanyai a remélt rendszerváltás eufórikus hónapjaiban, éveiben és még napjainkban is. A felelőség ezért elsősorban a Média azon vezetőit terheli, akik a Kádár rendszer évtizedeiben ezeknek a tömegtájékoztatási szervezeteknek a vezetőiként szolgalelkűen és kritikátlanul kiszolgálták a rendszert és féltek, hogy egy igazi rendszerváltás esetén elveszítik jól jövedelmező és befolyással bíró állásaikat. Ezért foggal és körömmel tiltakoztak minden alapvető változás ellen.

 

De mielőtt rátérnénk az un. Reform kommunisták által rendezett,  június 16.-i temetés bemutatására, meg kell emlékezni arról, hogy volt ennek a temetésnek egy kommunisták által rendezett „főpróbája” is, előző év október 6.-án, az 1849- ben, ezen a napon kivégzett 13 hős tábornok kivégzésének évfordulóján.

 

Az 1949-es évek végén  és az 50-es évek elején  kommunisták egymás közötti marakodása során, több száz kommunistát ítéltek el, akik közül többet ki is végeztek. Közülük legismertebb volt Rajk László. A nevével fémjelzett per során is több halálos ítélet született.

 

Feltétlenül meg kell említeni, hogy Rajk László ízig-vérig elszánt,  hithű

kommunista volt, akinek a belügyminisztersége alatt ezreket hurcoltak meg és sokat ki is végeztek.

Mikor a 80-as évek végén megingott a talaj a kommunista elvtársak lába alatt,  ismét egymásnak estek. Bűnbaknak kiáltották ki azokat, akik kivégeztették Rajkot és társait. Elhatározták, hogy egy nagy, látványos temetéssel rehabilitálják, az 1949-ben kivégzett „ ártatlan, jó kommunistákat, ” ezzel hintve port az emberek szemébe, hogy voltak és vannak jó kommunisták is.

Sunyi és ravasz módon, 1956. október 6.-ra tűzték ki a temetést a Kerepesi temetőben.

Úgy gondolták, hogy a már évtizedek óta bevett nemzeti gyásznapot összemossák a mostani temetéssel

 

Pedig az Aradon kivégzett 13 hős tábornok és a kommunisták által kivégzett

kommunisták erkölcsi értéke történelmi szempontból olyan messze volt egymástól, mint az a bizonyos Makó Jeruzsálemtől.

A temetésen több tízezer ember vett részt, akik nem Rajkot gyászolni mentek oda, hanem naivan azt hitték, hogy valóban, valami új kezdődik és a kommunisták megváltoznak. Esküdöztek is az elvtársak, hogy ilyen soha többet nem ismétlődhet meg, és ezt sajnos, sokan el is hitték.

Hogy mennyire tévedtek, azt a következő évek mutatták meg.

 

De térjünk vissza 1989-re. A TIB „ reform kommunista” tagjai, élükön Vásárhelyi Miklóssal, a Nagy Imre per életben maradt tagjával, elszántan követelték, hogy engedélyezzék öt kommunista társuk családi temetését.

A „ hatalomban lévő kommunisták” érezték, hogy engedniük kell és tárgyalásokba kezdtek az 56-os „reformerekkel.” Rövidesen kiderült, hogy csak akkor van esélyük meglovagolni a kibontakozó változásokat, ha összefognak. Ezt követően a Kormány, a TIB minden kívánságát teljesítette. Így lett a családi temetésből egy világméretű porhintés, hogy felejtsük el az 1956-ot követő megtorlásokat, hiszen ezzel a temetéssel rehabilitálják a forradalom hőseit, mártírjait.

A Kormány most már nem csak engedélyezte, hanem sok tízmillió Forinttal és hivatalos, hatósági emberekkel támogatta a temetés előkészületeit.

Meg kell jegyezni, hogy ekkor már a TIB és az SZDSZ szorosan  együtt működött. A két szervezet meghatározó hangadói ugyanazok az emberek voltak.

A kormány pedig hallgatólagosan, a média pedig egymást túlharsogva hirdettél a „békés átmenet” szükségességét. Ez alatt természetesen a kommunista nomenklatúra békés átmentését értették, a TIB és az SZDSZ vezetőinek bevonásával.

 

És most nézzük meg, hogy kiket temettek újra, mint az 1956-os kommunista és szovjetellenes forradalom és hőseit. /?/

/ Elöljáróban megjegyzem, hogy az életrajzoknak csak azokat az elemeit emelem ki, amit a „Hivatalos” életrajzok elhallgattak, vagy elferdítettek. /

 

Nagy Imre: Az I. Világháborúban orosz fogságba esik. 1918-ban belép a Vörös Gárdába. Nemzetközileg elismert történészek kutatásai alapján, tagja volt annak a bolsevik különítménynek, amelyik bestiális módon legyilkolta  a Cári Családot. Emigrációban élt a Szovjetunióban, amikor likvidálták Kun Bélát és társait. Nagy Imre megúszta! 1945- ben tért vissza. Példamutató kollaboráns lett. Belügyi, Földművelésügyi Miniszter, majd 1953-ban  /Beríja L: Internet. / javaslatára, Miniszterelnök. 1956-ban október 23 és 27 között, az ÁVH –val és a szovjet csapatokkal löveti az „ellenforradalmi banditákat” 28.-án szovjet engedéllyel „elismeri a forradalmat” /?/ de mindent elkövet a forradalom nagyobb kibontakozásának megakadályozására. 1958- ban a kommunisták hagyományos egymás közötti marakodása nyomán kivégzik.

Nem kér kegyelmet, mert jól ismeri a bolsevik módszereket, de az utolsó szó jogán is kommunistának vallja magát.

 

Maléter Pál:  A II. Világháborúban mint katonatiszt szovjet fogságba esik.

/ Vagy átáll. / Itt jelentkezik partizánnak és be is vetik volt saját bajtársai ellen.  Szerencsére eredménytelenül.

 1945 után, ezekből a partizánokból lettek a leg- megbízhatóbb kollaboránsok. 1956-ban ezredes és csak a felkelőket lőtte és lövette.

Reform kommunista manipuláció során nevezték ki Honvédelmi Miniszternek, de mint olyan, elárulta a forradalmat és saját Miniszterelnökét is. / Mint kommunista, dicséretet érdemelt volna Kádáréktól, de kellett bűnbak a Nagy Imre elleni koncepciós perhez és ennek kapcsán Őt is kivégezték. /

Pongrátz Gergely szerint, „ Ha győzött volna a forradalom, Malétert az elsők között ítélik el azért, amit a forradalom ellen vétett.”

 

Szilágyi József: 1938- tól tagja a Magyar Kommunista Pártnak. 1940 és 1944 között, kommunista szervezkedés miatt kisebb megszakításokkal börtönben van.

1944. novemberében kinevezik Debrecen rendőrkapitányának. 1947-ben már Országos Rendőrfőkapitány, majd a pártközpont adminisztrációs osztály vezetője és tagja a Párt Központi Ellenőrző Bizottságának. A Rakj per idején kizárják a pártból. Sértődöttségből  később csatlakozik a pártból ugyancsak kizárt Nagy Imre csoportjához. 1956. Október 28.-tól a Miniszterelnöki titkárság vezetője. Kutatásaim során a forradalom szempontjából egyetlen pozitív intézkedésével nem találkoztam.

 

Gimes Miklós: 1942-ben kerül kapcsolatba az illegális kommunista mozgalommal. 1944-ben megszökik a Munkaszolgálatból, átszökik Jugoszláviába és beáll partizánnak. 1945 januárjában Pestre jön és a „Szabad Nép” vezető munkatársa, és Révai József titkára volt. 1955-ben kizárják a pártból. Ekkor csatlakozik Nagy Imre csoportjához.

1956 október 23 és november 4. között, egyetlen forradalmi cselekedetéről,

kommunista vagy szovjetellenes kijelentésével sem találkoztam kutatásaim során.

 

Losonci Géza:  1939-ben belép a Kommunista Pártba és ott folytat illegális tevékenységet. 1941-ben rövid időre letartóztatják. 1945-ben a párt központi lapjának a Szabad Népnek” vezető munkatársa. A Rákosi korszak legsötétebb éveiben, a Népművelési Minisztérium államtitkára. Révai József helyettese.

A Rajk per kapcsán bezárják. 1953-ban, Nagy Imre Miniszterelnöksége idején szabadul. 1956-ban a Petőfi kör egyik szervezője. Október 30.-án Államminiszter. Nov.  4.-én a Jugoszláv követségre menekül. Letartóztatják,  Romániából hazahozzák és a börtönben, gyanús körülmények között meghalt.

 

Tehát láthatjuk, hogy mind az öt forradalmár /?/ valójában hithű kommunista volt, de a Média akkor erről hallgatott.

A POFOSz akkori vezetőinek és az MDF 56-os tagjainak határozott és elszánt követelése kellett ahhoz, hogy a TIB hozzájáruljon ahhoz, hogy az öt kommunista mellett, egy 6. üres koporsó jelképezze a 400 kivégzett és 3.000 hősi halált halt forradalmárt.

 

A temetőt is megmanipulálták. Ugyanis a megtorlások alatt a temető legeldugottabb sarkában a 301-es parcellában ásták el jeltelen gödrökbe a kivégzetteket.

Amikor 1989-ben megkezdték a halottak felkutatását, és megtalálták az öt kommunista földi maradványait, elhatározták, hogy azokat nem temetik vissza az ellenforradalmárok közé, hanem kialakították a 300-as parcellát, hogy ide temessék az öt kommunistát. Később ide építtették fel a ma is álló emlékművet.

A POFOSz vezetői kemény vitában győzték meg Nagy Imre lányát, hogy Édesapját oda temessék vissza, ahol eredetileg el volt temetve.

 

Azóta is minden év október 23-án a 300-as  parcellában van a nagy  állami megemlékezés és koszorúzás, ide csődítik a Diplomáciai Testület tagjait, a pártok vezetőit, közismert politikusokat, közéleti embereket, katonai

díszegységet. Innen közvetít a Rádió, a Tv, erről írnak a lapok tudósításokat.

Közben a 3.000 hősi halott forradalmár sírját, a 25 év „porladási idő” után felszámolták, és az egyetlen megmentett helyen, a Kerepesi temető 21-es parcellájában nyugvó közel 300 hősről, csak a még élő hozzátartozók és az

„56-os Antibolsevista Szövetség” tagjai emlékeznek meg.

 

Most egy olyan jellemző, de meghatározó epizódot kell ismertetnem, ami alapvetően mutatja meg, hogy melyik szervezetek voltak azok, melyek már a

„Rendszerváltás” /?/ előtt is arra törekedtek, hogy átmentsék a kommunista vezetőgárdát és szembehelyezkedtek minden radikális, forradalmi követeléssel.

 

A temetésen  minden párt szerette volna  megmutatni magát, tudva, hogy a Média, különösen a TV helyszíni közvetítésben számol be az eseményről és azt akarták, hogy ország-világ lássa, hogy  kik a békés „átmenet letéteményesei.”       

 

Az MSZMP Budapesti Pártbizottságának vezetői, megbeszélésre hívták meg a jelentősebb ellenzéki szervezetek vezetőit, a Pártfőiskola Villányi-úti helységébe. Az MDF részéről, Kéry Kálmán és Zimányi Tibor,  az SZDSz és TIB részéről Nagy Elek és Göncz Árpád, a POFOSz részéről Fónay Jenő és jómagam. A meghívó pártbizottság négy résztvevőjét nem ismertem.

A megbeszélés tárgy a június 16.-i temetésen való részvétel volt.

 

A Pártbizottság tagjai kijelentették, hogy a békés átmenet jegyében, az MSZMP is szeretne részt venni és koszorúzni a Hősök terén, bizonyítva, hogy a Párt is változások mellett van

 

Az MDF részéről, Kéri Kálmán és Zimányi Tíbor kijelentették, hogy furcsának találják a kérést, és nincs felhatalmazásuk, hogy ebben a kérésben döntsenek és jelezték, hogy ezt még az MDF Elnökségével meg kell beszélni.

 

A TIB és SZDSZ részéről Göncz Árpád kijelentette, hogy kívánatosnak és szükségesnek tartja az MSZMP részvételét a temetésen, hogy ne csak az ország, de főleg az 1 millió párttag is lássa, hogy a párt is támogatja a változásokat, ami nem csak az öt mártír temetését, hanem 1956 elismerését is jelenti.

 

A POFOSz részéről előbb én kértem szót. Elmondtam, hogy mi elsősorban nem a temetés miatt jöttünk el, hanem azért, hogy a BP.-i Pártbizottság az egyik kerületi székházát ürítse ki és adja át a POFOSz-nak.

 - Ugyanis a Fővárosban, az Országos Pártközpont, a Pest megyei PB. és a BP.-  PB. mellet mind a 22  Kerületi PB.-nek volt reprezentatív székháza és úgy gondoljuk, az akkor 10.000 főt meghaladó tagságunk megérdemli, hogy az egyik kerületi épületet, - a békés együttműködés jegyében átadják. -

Fónay Jenő kijelentette, hogy képtelenségnek tartja a kérést, hogy azok vegyenek részt az ünnepélyes temetésen, akik kivégezték őket és semmi szín alatt nem ért egyet a kéréssel.

 

Ekkor Göncz Árpád  - a nélkül, hogy szót kért volna, - felugrott és kivörösödött fejjel, mint egy pulykakakas kiabálni kezdett, hogy ne bontsuk meg az egységet és ne szítsunk ellentéteket, mert így nem lehet békésen tárgyalni.

Fónay Jenő ekkor felállt, figyelmeztette Göncz Árpádot, hogy ne ugráljon fel,  ne kiabáljon, üljön le és kérjen szót, ha mondani akar valamit, de előbb hallgassuk meg, hogy mit mondanak a Pártbizottság tagjai. De Göncz Árpád nem ült le, egyre jobban belelovalta magát a mondanivalójába és végül azzal, hogy  „veletek nem lehet tárgyalni” sértődötten kivonult a teremből. Zimányi Tibor és Nagy Elek az ajtónál utolérték és nem hagyták elmenni.  Mi is békülékenyebb hangot ütöttünk meg, hogy Árpi Bátyánk, ne kezdjünk most személyes vitát, és sikerült visszaültetni, de éreztem, hogy a tüske benne maradt.

 

A Pártbizottság egyik tagja válaszolt, hogy helységet nem tudnak átadni, mert erre nekik sincs felhatalmazásuk és a temetésen való részvétel megbeszélésére később még egyszer visszatérünk. Erre tudomásom szerint nem került sor.

 

Az azonban már akkor vált egyértelműen nyilvánvalóvá, hogy kik a radikális változások kerékkötői.

 

A temetés valóban világraszóló volt! Nem csak a MTV közvetítette, de a Világ szinte valamennyi jelentősebb TV adója.

A nagy látványosság kulisszái mögött itt is megmutatkozott, hogy kik hajlandók együttműködni a kommunistákkal és ki akarnak radikális változásokat.

 

A Hősök terén történő események rendezését a TIB, szervezte. A rend fenntartását  / rendőrség nélkül, / és a koporsók melletti díszőrség megszervezését az MDF vállalta. A temetői szervezést az SZDSZ. A temetőbe való belépést a FIDESz biztosította. Csak azt engedték be akinek a TIB által nyomtatott belépője volt.

Itt kell megjegyezni, hogy a FIDESz ekkor az SZDSZ hűséges segédcsapata volt. Úgy emlegette mindenki,  mint ahogy az MSZMP-nek ifjúsági szervezete a KISZ, ugyanúgy az SZDSZ-nek ifjúsági szervezete a FIDESZ.

 

Mint a díszőrség szervezője kerültem kapcsolatba a Nemzeti Emigráció három meghatározó személyével, és ennek kapcsán kerültem kapcsolatba a következő években, a világ nyugati államaiban évtizedek óta működő magyar kommunista ellenes szervezetekkel. /  Ez egy következő írásom anyaga lesz, ami reményeim szerint szintén olvasható lesz a Kutucinfón! /

A három nyugati résztvevő:

Balogh János Münchenből, az  Európai Szabadságharcos Szövetség dokumentátora. A fiát is hozta magával mint operatőrt.

Balogh Ernő, az Amerikai Magyar Szövetség elnökhelyettese New Yorkból

Helm Árpád, Clevelandból, a  Hungária Szabadságharcos Mozgalom egyik vezetője, és lapjának, a „Szittyakürtnek” a tudósítója.

Velük álltam negyedikként őrséget a 6. koporsónál, mert kijelentették, hogy

kommunisták mellé semmi szín alatt nem állnak.

 

Ehhez kapcsolódik, hogy időközben odajött hozzám Hegedűs B. András, aki a TIB részéről.  temetés fő rendezője volt és kezembe adott egy cédulát 8-10 névvel, hogy a következő váltásnál kiket osszak be a koporsók mellé. Nem akartam ott vitába szállni, hogy ez ellenkezik a Villányi Úti megbeszéléssel, mert gondoltam, hogy ezek kommunisták, de hármat ismertem és ezek személyével egyetértettem.

Pózsgai Imre, aki kijelentette hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem Népfelkelés. Ez nyitotta fel a sorompót a nyíltan rendszerváltást követelők előtt.

Mert előtte mindenki lapított  és hallgatott. Jellemző, hogy addig még a 17 éves, III. gimnazista fiam sem tudta, hogy én részt vettem a forradalomban. 

Németh Miklós a Miniszterelnök, akinek a hozzájárulása nélkül  biztosan nem kerülhetett volna sor az ellenzéki szervezetek szabad tevékenységére és főképen a temetés állami támogatására.

Gyenes Judit, Maléter volt özvegye, aki joggal akart részt venni volt férje temetésén.

A többi kommunistát nem ismertem, de aki akar utánanézhet az akkori újságokban megjelent fotókon.

Tehát itt a temetésen is elvált a „szív” a májától.

 

A június 16.-i temetés után  TIB jóformán beszüntette a tevékenységét. Részükről megtörtént a rendszerváltás. Most már az SZDSZ-el együtt, a hatalomba való beilleszkedés előkészítése volt a legfőbb feladatuk.

 

Nem így a forradalmi szervezetek. A POFOSz vezetésével az angyalföldi munkásszálló harmadik emeletén megalakították, az „Október 23 Bizottságot”

Ez célul tűzte ki, hogy a forradalom évfordulóján, méltóképen, nagyszabású gyűlésekkel, felvonulásokkal a Parlament előtti nagygyűlésen emlékeznek meg.

A létrehozott Bizottságba minden forradalmi párt 1-1 tagot delegált.  Büszke vagyok, hogy a POFOSz engem jelölt tagnak.

A TIB, az SZDSZ és a FIDESz nem vett részt a Bizottság munkájában, csak amikor szeptemberben és októberben érezhető volt, hogy jelentős tömegek sorakoznak fel az októberi évforduló megünneplésére, nem akartak kimaradni az ünneplésből küldték el a Bizottságba megbízottaikat.

 

                                                                            Szalay Róbert történelemtanár

                                                                            CA – 00-12  sz. politikai elítélt