A csodaszarvas
 
Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték.
 
 
A csodaszarvas (Szalai András rajza)
 
Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet:
- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat!
Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba.
A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.
 
Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent.
- Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta Magyar.
 
A tábortűz mellett táncoló vitézek
 
A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették.
- Reggel indulunk haza! - mondta Hunor.
- Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar.
- Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen.
Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe.
Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.
A táncoló hajadonok (Kurinszky Kata)
 
Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak. Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok.
 
(A sumér, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvasmonda őrizte meg napjainkig. A mondák valóságos történetek mesés elbeszélői, melyekből rendszerint ki lehet bontani a történet magvát. A Csodaszarvasmondának három változata van. A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz mocsaras vidékére vezette, ahol Dul király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a hunok is, magyarok is Pannóniába, mely Dunántúl neve volt a római korban. A monda második változatában Hunor és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra" talált, melyet nem tudtak elejteni, és e vad Perzsia vidékére vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.” A harmadik változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi", hogy el kell foglalnia Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot". A szarvas ugyanis az Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben pompázó vad", az Isten jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezérelte őket vissza őseik földjére.
 
 
Az avarok
 
Kr.u. az ötszázas évek elején, Közép-Ázsia pusztaságai mélyén egy újabb harcias, lovas nép tűnt fel, és fokozatosan nyomult nyugat felé. Valójában két, esetleg három népről van szó. Az egyik zsuan-zsuan névvel szerepel a kínai forrásokban, s akik a mai Ujguria (Északnyugat-Kína) vidékéről indulhattak el. A kínai feljegyzésekben előforduló, főleg személynevek arról tanúskodnak, hogy a zsuan-zsuanok mongol nyelvűek voltak. A másik nép a hozzájuk csatlakozó, esetleg meghódított fehér hunok lehettek, akik az Aral-tótól keletre eső vidéken éltek. A harmadik nép - feltehetően - házasság révén csatlakozott ezen egyre növekvő népi és katonai hatalomhoz. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Kaukázus gerincétől délre fekvő Szabíria királynője és az avar (zsuan-zsuan) kán, nagykirály házasságot kötöttek. E házasságból születhetett azon uralkodó, akit a görög források Zabargán-nak neveznek. Ebből Szabarkán-Szabírkán-ra lehet következtetni. Valójában az avar réteg nevezhette az avar-szabír házasságból született uralkodót anyai ágon „szabír kán"-nak. Az így létre jött hatalmas katonai erő 562-ben Baján kagán vezetésével érte el az Elbát, és 568-ban meghódította a Kárpát-medencét is. A történetírás, mint "korai avarokat" tartja nyilván őket. Hatalmuk tetőfokán birodalmuk az Elbától a Fekete-tenger keleti partvidékéig terjedt. Ebben az időben Bizánc évi 120,000 aranyért vásárolt békét Baján nagykirálytól. A 630-as években azonban megtört az avarok hatalma. A Balkánon elszenvedett katonai vereségek következtében a meghódított szláv népek is fellázadtak, s a minden irányból rájuk törő ellenség nyomására birodalmuk a Kárpát-medencére zsugorodott.
 
A griffes avar övveret.
 
A 670-es években egy újabb nép bevándorlásáról tanúskodnak a régészeti leletek és temetkezési szokások a Kárpát-medencében. A történetírás "kései avaroknak" vagy "griffes-indások"-nak, míg mások magyarokat látnak bennük, ezért „korai magyarok"-nak nevezik őket. Régészeti leleteik azt mutatják, hogy a kései avarok se voltak egységesek. A griffesek állatábrázolásos ötvösmunkái Irán és Belső-Ázsia irányába mutatnak, míg az indások a Volga vidékéről származhattak. Azonkívül egy kaukázusi, valószínű hun származású vezetőréteg is kimutatható. Nincs tisztázva, hogy e népesség hogyan, mikor, és mint egyesült. Nagyon kevés az írásos emlék róluk, mert nem mint hódítók, hanem mint földműves telepesek érkeztek. Az sem lehetetlen, hogy a jövevényeket a korai avarok testvérnépnek tartották, tehát örömmel látták letelepedésüket, mert velük hatalmuk növekedett, tehát fegyveres összeütközésre nem volt okuk.
 
Az "indás" avar övveret
 
Nem kétséges, hogy a kései avaroknak elvitathatatlan szerepük és érdemük volt a Kárpát-medence népességének, így a magyarság szellemi és anyagi műveltségének ötvözésében. Vannak, akik nem tartják lehetetlennek, hogy államszervezésünk egyes elemei is hozzájuk vezethető vissza. A Jenő és Gyarmat nemzetnevek Baskíriában mint nemzetségnevek fordulnak elő. Feltételezhető, hogy e két nemzetnév a korai avaroknál is létezhetett. A legalapvetőbb kérdés a kései avarokkal kapcsolatban az, hogy valóban ők voltak-e a Kárpát-medence első nagy lélekszámú telepesei, akik a magyar nyelvet beszélték? Ennek lehetőségét egyesek az indásokban látják, akik a nagyobb százalékot képviselték, és akik azon területről - Baskíria - indultak volna el, ahol Julián barát 1236-ban rátalált a hungárok-ra, akikkel a híradás szerint hungárul szót értett. E híradásnak az a gyengéje, hogy a latin szövegben sehol nem fordul elő e szó: magyar. Julián, azaz Riccardus barát jelentésében a hungár szót használta, melyet önkényesen a magyar szóval azonosítanak. Jelen ismereteink szerint ennek lehetősége nem zárható ki, de annak se, hogy a Volga mentiekkel nem magyarul, hanem valamely török nyelven folyt a társalgás. Annyi biztos, hogy a kérdéses két szó, hungár és magyar nem azonos eredetre vezethető vissza.
Annak lehetőségét, hogy Julián barát nem magyarul beszélt a Volga mentiekkel már csak azért is figyelembe kell venni, mert Árpád népének legalább fele, ha nem az egésze a turk nyelvet beszélte. Ugyanakkor az is tisztázandó, hogy a szabír-magyarnak vélt Jenő és Gyarmat nemzetnevek mint nemzetségnevek, miért létezhetnek a török nyelvű baskíroknál. E jelenségek arra mutatnak, hogy e neveket a keletről jöttek hozták magukkal, mely nem bizonyítja magyar nyelviségüket. A Volga mentiek magyar nyelviségének lehetősége kapcsán még meg kell jegyezni, hogy azokon a vidékeken, ahol az avarok mindkét hulláma és Árpád népe tudomásunk szerint megfordultak, török nyelvű népek helyenként ma is élnek, magyar sehol. Az sem lehetetlen, hogy a keleten maradt magyar nyelvű népek utolsó maradványait az 1230-as években a mongolok - tatárok - semmisítették meg. Bárhogyan legyenek is a dolgok, a kései avarokat őseinknek kell tekinteni, mert vérük ereinkben csordogál, de nem valószínű, hogy ők voltak a Kárpát-medence első nagy lélekszámú magyar nyelvű népe.
 
Az avar öv
 
 
A kocsi
 
Ismereteink mai állása szerint a mezopotámiai sumérnek nevezett nép találta fel a kereket. Ebből törvényszerűen fejlődött ki a két-, majd pedig az állattal vontatott négykerekű kocsi. Kezdetben a kereket nagy átmérőjű fatörzsekből vágták ki. Lyukat fúrtak a közepébe, és csapszöggel szerelték a fatengelyre. Ezen ősi kocsik kezelése nehézkes volt, a kerekek és tengelyek gyorsan elhasználódtak. Nagy előrelépést jelentett, amikor a kereket megvasalták és a tengelyt is fémből készítették. Ezzel jelentősen megnövelték a kerekek teherbírását és élettartamát.
A mezopotámiai kocsi A budakalászi kocsi
 
A fejlődés következő állomása a küllős kerék volt a fémcsővel ellátott kerékaggyal. Ezzel tovább növekedett a kerekek teherbírása, és már nem volt szükség nagy átmérőjű fatörzsekre sem. Forradalmi újítás volt a kocsi használatában az első tengely irányíthatósága. Ez lehetővé tette a kis ívű fordulást, és tovább növelte a teherbírást is. Eme újítások lehetővé tették a kocsi súlyának csökkentését, ami egyben a vontathatóság sebességét növelte. Hosszú évezredek elteltével az ökör, a bivaly és más szarvasmarhafélék mellé a lovat is kocsi elé fogták. A gőzgép feltalálásáig a lóval vontatott kocsi volt a folyami hajózás mellett a teher- és áruszállítás leggyorsabb eszköze a szárazföldek belsejében.
A szittya hintó
 
Nagy lépésnek számított a rugós kocsi, azaz hintó feltalálása, mely a személyszállítást kellemesebbé tette. Feltalálója magyar ember volt a Győr megyei Kocs községben. Erről kapta Amerikában a postakocsi a coach (kócs) elnevezést. Manapság a kocsikra gépkocsi-, a hintókra pedig kerékpárkerekeket, gumikat szerelnek, hogy ezzel még élvezhetőbbé tegyék az utazást.
 
 
A rovásírás
Az eredeti képírás, mely közel hétezer évvel ezelőtt valószínűleg Erdélyben kezdődött, ismeretlen okokból megszakadt, de tovább folytatódott Mezopotámiában, ahol mint ékírás, Egyiptomban pedig mint képírás (hieroglifák) fejlődött tovább. Az ókori műveltségek írásbeli fejlődésének következő, a magyarság szempontjából is fontos fokozata a rovásírás volt. A székely-magyar rovás ugyanis az ótörök, ógörög, latin, pelazg, etruszk és föníciai rovások körébe tartozik. Ezek között a föníciaival 50%-os, az etruszkkal 43.4%-os és az ótörökkel 28.6%-os hasonlatosságot mutat.
Többen felfigyeltek a rovás és a mezopotámiai ékírás alaki hasonlóságaira. Forrai Sándor hazai tudós pedig a magyar gyorsírás és a rovás rövidítési szabályaiban ismert fel jelentős párhuzamokat. Fadrusz János szobrászművész volt talán az első, aki felfigyelt az egyiptomi képjelek és a magyar rovás közötti megegyezésekre. Hegedüs György szerint a magyar rovás 34 betűjéből 28 meglepő párhuzamot mutat az egyiptomi képjelekkel. Íme:
képjelek rovás
 
A: s-A-s =
 
F: FE-száll =
 
H: HÁ-ló =
 
L: LÉ-p =
 
MA-rok
M: =
MA-dár
 
T: TE-nyér =
 
Nincs egységesen elfogadott álláspont arra vonatkozóan, hogy a rovást őseink melyik ágától örököltük. A Kárpát-medencében talált ősi rovásjelek se segítenek előrelépni e kérdésben, mert a megfejtők különböző eredményekre jutnak. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált csont tűtartó, melyen 63 betű és összevont betű (ligatúra) tanulmányozható. Elég hosszú szöveg, tehát megbízható megfejtéssel kecsegtetett. Nem így történt. Többen törökül olvasták el, mások magyarul. A legnagyobb baj az, hogy a magyar olvasatok még csak megközelítőleg sem tartoznak azonos fogalomkörbe.
A tűtartó a hétszázas évekből, vagyis az avar-korból való. Vannak, akik a magyar olvasatokkal az avarok magyar nyelvűségét látják bizonyítottnak. Lehetséges! De hogyan lehet bizonyítani azt, hogy a rovást avar ember rótta? Ha e korból sok ilyen írásos emlékünk lenne, és azok mind vagy zömükben avar sírból kerültek volna elő, és olvasatuk is bizonyíthatóan magyar nyelvű lenne, akkor igen. A tűtartó rovója ugyanis lehetett egy Volga mentéről jött indás, Irán vidékéről jött griffes, kaukázusi hun, korai avar vagy éppenséggel egy őstelepes magyar.
A rovásírás jórészt jobbról balra tartó írás volt, ami azzal magyarázható, hogy kezdetben (és a lovas műveltségű, pusztai népek később is) fapálcákra, farudacskákra rótták írnivalójukat. A farudakat négy- vagy hatszögletesre faragták. A rovó bal kezében tartotta a rudat, és a bal vállához szorította. A rovást a rúd távoli, tehát a kezében tartott végén kezdte, és közeledett a váll felé. Mikor a rúdnak a vállánál lévő végére ért, akkor fordított rajta, és a rúd következő lapján folytatta.
A rovásnak voltak rövidítési lehetőségei. Az első magánhangzó kiírása után ki lehetett hagyni a szóból az azonos magánhangzókat. A betűket össze lehetett vonni, szerkeszteni, és ezt nevezik összevont betűnek, vagyis ligatúrának. E műveletnek nem voltak rögzített szabályai, egyedül a rovó leleményessége volt a határ, s ez megnehezíti a rovásleletek olvasatát. Azonkívül népek szerinti rovás ábécéket sem lehet minden igényt kielégítően felállítani. Ez mindenképpen így van a magyar rovásírás esetében. Az ezer évnél régibb, rovásemlékek betűi között találhatók más népeknek tulajdonított betűalakok is. Egyes szavakon vagy rövid szövegeken belül ezeknek a hangértékét igen nehéz megállapítani.
A másik nagy gond az, hogy kevés a korai magyar eredetű vagy a magyarsággal kapcsolatba hozható rovásos emlék. Ennek fő oka, hogy a keresztség felvétele után üldözték a magyarság ,,pogány" írását, és elrendelték annak elpusztítását. A rovásírásos tárgyakat büntetés terhe alatt be kellett szolgáltatni. Mivel nagyrészt fából voltak, azokat elégették. Amelyeket pedig a nép elrejtett, azok a századok során elkorhadtak, nemzetünk nagy kárára.
A Bodrog-Bű (Somogy m.) határában, 1999 tavaszán talált rovásírásos fúvókatöredék betűinek is több olvasata születtet. Reménykeltő, hogy mind magyar. Csak egy betű olvasata lett a vita tárgya. A szó kezdőbetűje, melyet lehet F-nek is, és Ly-nek is olvasni. Dr. Vékony Gábor fónak (fúnak), míg Stamler Imre lyónak olvassa. Többen fölvetették azonban, hogy a szó utolsó betűje a K, kissé távol áll a többitől, ezért lehetséges, hogy az egy másik szó kezdőbetűje volt. Ha így lenne, akkor a lyónak olvasat kiesne a lehetséges értelmezésből, míg a fónak szó a k nélkül is értelmes lenne: fóna (fúna), fújna.
A bodrog-bűi fúvókatöredék
 
A fúvókán két másik bekarcolt ív is látható, ezeket csak Berkesi Gyula vette figyelembe. Ha jól megnézzük a jobb oldalit, akkor az ív bal oldalán három halvány, csaknem vízszintes karcot is látunk. Ez alig ismerhető föl a bal oldalin. Ez két P betű lehet. Talán papa vagy pipa értelemmel. Amennyiben a K betű egy új szónak a kezdőbetűje, úgy e hiányzó szó segíthetné elő a helyes olvasatot. E lelet kb. 1100 éves, és jelenleg a legősibb rovásleletünk, melynek magyar rovásbetűi és olvasata nem vitatható.