Az Árpádsávos zászló

 

      Napjainkban divatossá vált a magyar nemzeti jelképek alattomos és alantas támadása. Az 1990-es évek elején valaki „svájcisapkának” nevezte a magyar Szent Koronát. Egy másik pedig úgy vélekedett, hogy a magyar műveltségben a „bőgatyán” és a „fütyülős barackon” kívül nem igen akad más, amivel a magyarok dicsekedhetnének. Aztán kiderült, hogy a magyarságnak történelme is van, méghozzá nem is akármilyen, sőt vannak ősi jelképei is, például a Turulmadár, mely a hunok nagykirályához, Atillához vezet. De legújabban az Árpád-házi sávozott zászlónk szúrja egyesek szemét, és a múltév (2006) októberi eseményei után a XI. századból való, legősibb lobogónk ellen indítottak mocskolódó hadjáratot. Kapcsolatba hozzák az 1940-es években használt nyilaskeresztes pártzászlóval. Orbán Éva írónő meggyőzően kimutatta, hogy ez miért nem állja meg a helyét.  A Nemzeti Szocialisták, amikor az 1930-as évek közepén megalapították pártjukat, a német nemzeti szocialisták zászlójához hasonló lobogót alkottak, melynek közepében, vörös mezőben, fehér körben, a fekete horogkereszt helyett a fekete nyílvégű keresztet helyezték. Nos, az 1940-években új zászlóval jelentek meg, melyhez a három magyar színt, a piros-fehér-zöldet használták. A lobogó zászlórúd felőli kb. egyharmad része vörös mező, melynek közepében egy fehér rombusz áll, abban pedig a zöld nyílvégű kereszt helyezkedik el, mely közepében a nagy H betű látható. A kb. kétharmad részben pedig nyolcszor vágott, azaz öt piros és négy fehér, összesen kilenc sáv van. Nos, e zászlórész hasonlít, de nem azonos az Árpád-ház hétszer vágott, nyolc sávos piros-fehér lobogójával.

E sorok írója nem tudja, hogy a nemzeti szocialisták a Nemzeti Címerünk sávjait vették-e alapul, avagy az Árpád-ház sávos zászlójáét, melyek mindegyikében nyolc és nem kilenc sáv van. A két zászlót csak a rosszindulat azonosíthatja. Ezen az alapon az amerikai sávos zászlót is meg lehet támadni, mert még ma is létezik olyan párt vagy mozgalom – valószínű több is – Amerikában, amelyik címerében az amerikai zászló színeit, sávjait, és csillagjait a németek fekete színével dolgozták össze a fekete horogkereszttel a közepén. Ilyen például a Minesota-i National Socialist Movement (Nemzeti Szocialista Mozgalom) címere.

 

A nyilaskeresztes zászló

 

A minesotai Nemzeti Szocialista Mozgalom címere

 

     Tudni kell azt is, hogy a nyilaskeresztes zászló soha nem volt állami, vagyis a magyarság nemzeti zászlaja, mint ahogy a minesotai szocialista mozgalom címere se Amerika állami címere. A horogkereszt egyébként egy ősi, a Nap, az élet, a természet megújulásának jelképe, melynek használata visszamegy az újkőkorig. Az 1930-as évek előtti időben használták Európában és Amerikában is. Az amerikai hadseregnek volt egy indián alakulata, melynek jelképe a horogkereszt volt, mert az indiánok a jószerencse jelének tartottá. Sőt, az 1920-as években Arizona állam útjelző tábláin is látható volt. Miután Hitler is a horogkeresztet választotta pártja jeléül, eltűnt Amerika és Európa népeinek használatából.

      2003-ban történt, hogy egy erélyes hangú, és a saját igazában biztos hölgy felhívta a hódmezővásárhelyi polgármesteri hivatalt, és közölte – ellentmondást nem tűrő hangon –, hogy a polgármesterrel kíván beszélni. Mit tehetett a megszeppent titkárnő, mint kapcsolta a polgármester urat.

      Hódmezővásárhely városháza előtt három zászlórúdon három zászló lobog. A piros-fehér-zöld színű nemzeti zászlónk, a város zászlaja és az Árpádsávos zászló. Az erélyes hangú hölgynek éppen az utóbbival volt baja. Mondván, hogy ez egy „náci” jelkép, és követeli annak azonnali eltűntetését. Mit tehetett a polgármester, mint levetette a zászlót. Persze, Hódmezővásárhelynek vannak olyan polgárai is, akik ismerik a magyar történelmet és jelképeket, akik bementek a polgármester úrhoz – megfelelő felkészültséggel –, és elmondták neki, hogy az Árpádsávos zászlónak semmi köze nincs a nácizmushoz vagy fasizmushoz, miután a XI. századból való, legősibb zászlónk visszakerült tisztes helyére. 2007-ben azonban ismét levetették az Árpád-ház sávos zászlóját, és olyan nyomást gyakorolnak a polgármesterre, hogy az nem meri az árbocra felhúzni. Meg kell jegyezni, hogy létezett egy másik Árpád-házi zászló is, mely vörös volt és közepében a hármas halom tetején a kettős kereszt állt.

      2004-ben egy Bácsfi Diana nevű hölgy tűnt fel, aki „hungaristának” vallja magát. A 2004 augusztusában-szeptemberében az egyik közszolgálati TV adó a hírekben számolt be Diana tevékenységéről. A hölgy felsorakoztatta a kopasz, feketeruhás követőit, akik mindegyikének kezében egy-egy Árpádsávos zászló lobogott, miközben a bemondó fasiszta jelképekről beszélt. Kell ettől több a tudatlan és rosszindulatú embereknek?

      2005 júniusában Hatvan város ünnepelte várossá nyilvánításának 60. évfordulóját. Ez alkalomból némely lelkes ünneplő az Árpádsávos zászlóval vonult ki. Nagy meglepetésükre és méltatlanságukra a rendőrség igazoltatta, majd arra kérte őket, hogy a zászlókat tegyék el, vagy hagyják ott az ünnepélyt, s mert erre nem voltak hajlandók, a rendőrség elkobozta e zászlókat. Igaz, másnap visszaszolgáltatták őket, de azért egy magyar város rendőrfőkapitányának illene annyit tudni, hogy a piros-fehér sávos zászlónk nem "önkényuralmi jelkép", mint ahogy azt az esetleges feljelentők vélték.

      Napjainkban, azaz 2006-ban, miután Gyurcsány Ferenc öszödi beszéde nyilvánosságra került, a tűntetők ezrei gyülekeztek a Kossuth téren, követelve a miniszterelnök lemondását. Bizony, sokan voltak a tűntető tömegben, akik az Árpádsávos zászlót lengették. A hatalom, azonosítószám nélküli „rendőrei” ezekre megkülönböztetett „szeretettel” vadásztak, miközben „rothadt magyar”-t üvöltöttek. A sajtó képviselői körében is akadnak szép számmal, akik újra és újra felemlegetik ama beláthatatlan veszélyt, amelyet e zászló jelenthet. Ugyan mit? Azt, hogy a sárbadöngölt magyarság kezd nemzeti tudatára ébredni? Ez részükre valóban baj. Úgy tűnik, a magyar nem lehet magyar a saját hazájában.

Mit kell tudni a négy piros- és négy fehérsávos zászlóról?

      Mindenek előtt azt, hogy a legősibb zászlónk és a XI. századból való. Nagy a valószínűsége annak, hogy e zászló Álmos nagyfejedelem által szervezett és létrehozott nemzetszövetségnek a központi zászlaja volt, amelyet a Vérszövetséggel szentesítettek. A piros az uralkodó, míg a fehér a főúri réteget képviselte, mert a hatalom e szövetség értelmében megosztott volt. Jellemző a magyar történetírásra, hogy nem tartotta fontosnak e zászló mibenlétének kikutatását és tudatosítását. A négy piros és négy fehér sáv pedig arról tanúskodik, hogy e szövetséget nem hét, hanem nyolc nemzet (törzs) kötötte. Erre lehet következtetni a fejedelmek számából is; Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Összesen nyolc. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a szövetség szervezőjének, és választott nagyfejedelmének, Álmosnak ne lett volna saját nemzete, így katonasága. A legvalószínűbb, hogy a Kürtgyarmat nem egy nemzet (törzs) volt, hanem kettő; Kürt és Gyarmat, melyeket kis lélekszámuk miatt, hadászati célból egybe tettek, de a nemzetszövetségben – melyet vérszerződés név alatt ismerünk – teljes jogú szövetkezők voltak. Persze, más megoldás is elképzelhető, mint például a csatlakozó kabarok, és még inkább már a Kárpát-medencében lévő avarok és székelyek, mint a nyolcadik szövetkező.

      Az Árpádsávos zászló nemzeti címerünknek is alkotóeleme, mely a címer jobb oldalában helyezkedik el. Téves ama felfogás, hogy a piros alapon négy fehér vagy ezüst sáv a Kárpát-medence négy „ezüst folyóját” képviseli. Mi történt ugyanis a Marossal? Az Erdélyi-medence vízlevezetőjével? A Kárpát-medencének öt nagy folyója van. A Maros tehát semmi esetre se maradhatott volna ki. A kettős-kereszt és a hármas-halom eredete pedig az újkőkorba vezethető vissza.

 

Mogyoródi csata a Képes Krónikából

 

      A berzenkedők tehát nyugodjanak meg, mert e zászló megtalálható már az 1300-as évek második felében készült Képes Krónika több képén is, mint például a mogyoródi csatára emlékeztető képben, amikor Géza herceg seregei legyőzték Salamon király csapatait, aki menekülni volt kénytelen. Géza pedig, mint I. Géza király vonul be a magyar történelembe.

      A Magyar Posta 1981-ben emlékezett meg ősi zászlóinkról, amikor is kiadott egy bélyegsorozatot, melynek az első, 40 filléres bélyegén az Árpádsávos zászló látható. Ezt követte a Hunyadi ~, Bethlen Gábor ~, Rákóczi ~, 48-as Honvéd ~ és a Csepeli Vörös Ezred zászlaja. A Budapesti Múzeum pedig egy képeslapsorozatot adott ki, ugyan e zászlókkal. Ezt jó tudni, mert történelmi zászlóinkat is csak a megalapozott ismeret védheti meg az alantas rágalmaktól.

            Befejezésül: A nyilaskeresztes zászló egy párt lobogója volt. Az Árpád-ház sávozott zászlója a magyar múltat, a magyar történelmet képviseli. Aki mocskolja, az a magyarságot mocskolja.

 

 

A Magyar Nemzeti Címer

 

            Századok során a magyar királyok különböző címereket használtak családi és hatalmi jelképeikkel egyetemben. 1896-ban törvényerejű rendelettel rögzítették a címerek használatát, véglegesítették az alkotóelemeik elrendezését. Ettől kezdve a kis és a közép címer használata volt elrendelve.

            A koronás kiscímert Magyarország szorosabb értelembe vett területén használták. Alkotóelemei: A címer jobb (szembenézve bal) oldalában helyezkedik el a négy piros és négy fehér vagy ezüst sáv. Bal oldalán pedig a kettős kereszt, alatta a korona és az alatt a hármas halom van elhelyezve.

 

                                                                           Kis címer                                           Közép címer

 

            A középcímer a Magyar Királyság országait és tartományait képviselte. Alkotóelemei: Jobb (szembenézve bal) oldalon; felül Dalmácia, alul Szlavónia, bal oldalon; felül Horvátország, alul Erdély, míg legalul Fiume, középen Magyarország korona nélküli kis címere foglal helyet. E címert használták ama minisztériumok és intézmények, melyek hatásköre kiterjedt a megnevezett országokra.

            A címerekről tudni kell, hogy azok valójában képírások. Alkotóelemeiknek mondanivalójuk van. Címerünk alkotóelemeinek több értelmezhetősége van, melyek az ókori műveltségek jelképeinek segítségével szólaltathatók meg.

            A négy fehér sáv piros alapon (vagy fordítva) időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: Közel hatezer évvel ezelőtt Enki a legősibb sumer városnak, Eridunak volt a főistene, azaz a bölcsesség istene. Anu és Enlil hármasságában uralta Sumériát. Enki nevét négy ékkel írták.

            Később az akkádoknál Ea (főisten) vette át Enki szerepét, akinek szintén négy ékkel írták a nevét, amint ez a babiloni pecsétlenyomaton az oroszlán oldalán látható. Vele szemben Sin istent (alisten) látjuk, akinek nevét három ékkel írták, melyek jelképe, a bika oldalán vannak.

 

 

A babiloni hengerpecsét lenyomata

 

Az esztergomi oroszlán és a tarsolylemez

 

            Az esztergomi várkápolna egyetlen megmaradt oroszlánjának (falfestmény) oldalán szintén négy éket látunk, amelyek hármas halommal van egybeszerkesztve. Négy hajlított sáv/ív látható a Kr.u. IX-X. századi magyar tarsolylemez két egymással szembe néző oroszlánjának oldalán is, mely igazolja, hogy az esztergomi oroszlán nem egyedülálló jelenség ősműveltségünkben. Az utolsó ív ékszerűen van kiképezve, tehát nem oldalbordákat jelképeznek.         

            A hármas-halom időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A Kr.e. 3500 előtti ősi képírásokban a hármas  halom elsődleges értelme a föld volt, de használták a hegy és az ország fogalom jelölésére, írására is. A suméreknél ez három  ékjellé változott, míg az egyiptomiaknál megmaradt a hármas  halom alakjában. Kálti Márk Képes Krónikája festményeiben is megtalálható a hármas-halom hol pajzson, hol mellvérten, hol zászlón, mindenkor a kettős kereszttel a tetején.

            A kettős kereszt időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A kettős kereszt megtalálható az ősi képírásokban, mint a főember, főpap, uralkodó, istenség jele. Az Alsótatárlakán talált korong alakú cserép bal alsó negyedében is látható, mely korát hétezer évre becsülik. Úgyszintén az egyiptomi államférfiú Nefer-Yu  sírkövén is, ahol a kettős kereszt egy szív alakú „körte” tetején van, tehát ebben az esetben is főembert jelent. Hasonló a magyar országalmához, csak a „gömb” szív alakú. Nefer-Yu Kr.e. 2170 táján élt. Nagy Konstantin (Kr.u. 280?-337), római császár szintén használta a kettős keresztet. A hivatalos álláspont szerint, III. Béla (1172-1196) király révén innen került Magyarországra, bár II. László (1162-1163) általa kiadott pénzek hátlapjain is kettős-kereszt van. Úgyszintén IV. Béla király nagypecsétének hátlapján is.

A hétezer éves alsótatárlakai korong bal alsó negyedében látható a kettős kereszt, amely azonos a székely-magyar rovás Gy betűjével. A bal felső negyedben a rovás Z betűje, a jobb felső negyedben pedig a rovás Ny betűje látható.

 

            A rendelkezésre álló adatok alapján a kettős kereszt a hármas halom tetején először a Képes Krónika festményeiben jelent meg, tehát az 1300-as évek második felében. A három fő alkotóelem; négy piros és négy fehér sáv, a hármas halom és a kettős kereszt együttesen I. Ulászló (1440-1444) Budán kiadott dénárján jelenik meg először. Ettől kezdve a három fő alkotóelem használata rendszeressé vált, de az uralkodók, mint például a Hunyadiak is, saját családi jelképeikkel együtt alkalmazták, mígnem II. Rákóczi Ferenc zászlaján és pénzein véglegesül mai elrendezésében. A hármas halom és a kettős kereszt közötti korona, valamint a címer tetején a Szent Korona későbbi fejlemény.

 

I. Ulászló (1440-1444) dénárja és Hunyadi János (1446-1452) aranyforintja

 

            A magyar címer nem egy gondolat vagy terv alapján készült. Kialakulásához közel fél évezredre volt szükség. Az teszi valóban csodálatossá, hogy e három ősi képjel értelmes mondanivalóval ötvöződött egyé címerünkben, bár több értelmezése is lehetséges.

            Kezdjük a címer jobb oldalán (szemben bal) látható négy piros és négy fehér sávval. Egyesek véleménye szerint a négy „ezüst” sáv piros alapon a Kárpát-medence négy „ezüstfolyóját”, a Dunát, Tiszát, Drávát és Szávát jelképezné. A baj az, hogy a Kárpát-medencének öt nagy folyója van. Aligha képzelhető el, hogy a Maros, az Erdélyi-medence vízlevezetője kimaradhatott volna. Ettől meggyőzőbb eredményre juthatunk, ha az ókori műveltségek említett istenségei neveinek írását vesszük figyelembe. Enki és Ea isteneknek négy ékkel írták a nevüket. Négy sáv (főisten) látható a Szent Koronán is az Atya Istent közrefogó ciprusfákon. (Forray Z. felismerése). Jézust, a Fiú Istent közrefogó ciprusfákon három sáv (alisten) van. Az előzőleg bemutatott tarsolylemez pedig azt igazolja, hogy e négy ékjelet Árpád népe is ismerte és használta, s amint láttuk, megtaláljuk az esztergomi várkápolna festett oroszlánjának oldalán. Jogos a feltevés, hogy e négy jel századokon át megőrizte Isten, istenség, főpap értelmét.

            A hármas halmot, mint a Tátra, Fátra és Mátra jelképét szokás emlegetni. Mivel a hármas halmot a föld, hegy és ország értelem írására használták, de azzal nem jelölhették egyetlen hegy tulajdonnevét sem. Az esztergomi oroszlán oldalán a négy jel a hármas halommal van egybeszerkesztve, s ha a két fogalmat egybeolvassuk, akkor megkapjuk az Isten földje, mai értelmezéssel Isten országa olvasatot.

            A harmadik fő alkotóelem a kettős kereszt, mely ismereteink szerint az Apostoli kettős kereszt, s amely a hármas halomra van helyezve. A magyar királyok az apostoli joggal is fel voltak ruházva, a két fogalom egybeolvasásával megkapjuk az Apostoli Ország olvasatot. A korona a hármas halom és a kettős kereszt közé a XVII. században került. E három jel összeolvasásával már értelmesebb olvasatot kapunk: Az Apostoli Király Országa vagy az Apostoli Királyság.

 

Az énlakai rovásfelirat

 

            A kettős keresztnek további olvasata is lehetséges. Erdélyben az énlakai unitárius templom mennyezetén van egy festmény, melyben rovásírásos szöveg látható. A szöveg olvasata: Gy az Isten Georgyius Musnai diakon. Egy az Isten, Musnai György diakon. Elgondolkodtató, hogy Musnai mester miért hagyta el az Egy szó írásához az e betűt? Az egy írására miért használta csupán a rovásírás gy betűjét, mely a   kettős kereszthez hasonló jel. Tény, hogy az „e” a magyar nyelv leggyakrabban használt magánhangzója, a rovásírásban el lehetett hagyni akkor is, ha az a szó kezdőbetűje volt. Azonban, Musnai mester következetességébe mintha hiba csúszott volna. Miért írta ki az e betűt az Isten szóban? A rovás gy betűjével ugyanis írhatjuk az egyet, és az egyetlent is. Ki az egyetlen? Az Isten! Ha tehát, a kettős keresztet Isten – ezt a bemutatott példák is alátámasztják –, a hármas halmot ország értelemmel egybeolvassuk, ebben az esetben is megkapjuk az Isten Országa olvasatot, ugyanúgy, mint az esztergomi oroszlán esetében.

            Vissza kell térnünk a négy piros és négy fehér sáv további lehetséges értelmezéséhez. E lehetőségnek a XI. századból való Árpád-sávos zászló ad alapot, s talán a következőt lehet a legvalószínűbb megoldás.

Az Árpád-sávos zászló

 

            Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy hét nemzet (törzs) kötötte a vérszerződést: Megyer, Nyék, Tarján, Jenő, Kér, Keszi és Kürtgyarmat. De, ha a Kürtgyarmat szót felbontjuk, akkor két szót kapunk: Kürt és Gyarmat. E lehetőséget támogatja a nyolc fejedelmi személy is: Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas Huba és Töhötöm. E két nemzet két kis, vagy két csonka lehetett, melyeket hadászati célból egybevontak, de a nemzetszövetségben teljes jogú tagok voltak. Nemzeti címerünk jobb felén tehát ennek emléke lett megörökítve, melyet az Árpád-sávos zászló is igazol. Bakay Kornél tanár úr szerint a piros szín az uralkodó, míg a fehér a főúri réteget képviselte, mert a hatalom megosztott volt.

            Nemzeti címerünk fő alkotóelemeinek más értelmezése is elképzelhető ugyan, de nem fér kétség ahhoz, hogy eredetük, ősi mondanivalóval az újkőkorba vezethető vissza.

 

 

 

A Magyar Szent Korona

 

           

            A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi, a másik eszmei. Mindkettő szinte egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta, hogy e koronát Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki Istennek tetsző cselekedeteivel érdemelte ki. A későbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a keresztpántot kapta a pápától, míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1044-1077) királyunknak. Az abroncs zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög nyelvű feliratán ez áll: „Geobitzás, Turkia Istenben hívő királya.” Újabban olyan vélemény is felvetődött, hogy a Koronát Géza király feleségének küldték, aki bizánci hercegnő volt.

            A magyarság csak a Szent Koronával megkoronázott királyt fogadta el. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon ment át. Vetélytársak, ellenkirályok többször ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó megkoronázását megakadályozzák.

            1945-ben a Koronaőrség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elől, majd pedig Ausztriában elásta. A fegyverek elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a Nemzeti Múzeum előcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték ünnepségek közepette. A nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét.

            Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösművet tüzetesen megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. Csomor Lajos úgy látja, hogy a Szent Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában készítették a háromszázas évek végén. Eszmei tervezője a Poti-i püspökség főpásztora lehetett, s a Szent Korona szentképei a keresztény tanoknak megfelelően vannak elhelyezve. A legmeglepőbb, hogy az Atya Isten, Fiú Isten és Szűz Mária elhelyezése a tulipánnal vagy liliommal pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a Szentlélektől fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A tulipán vagy liliom a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, mely Szűz Mária képe fölé volt erősítve, melyet Izabella királyné törte le – véli Csomor –, mielőtt a Szent Koronát átadta Habsburg Ferdinándnak.

            Ezzel szemben Pap Gábor úgy látja, hogy a Szent Koronát nem a római vagy bizánci egyház, hanem a manicheus istenhit tanaira alapozva tervezték és készítették. A manicheus bölcseletnek azonban nem Mani volt a megalkotója, hanem e tanokat ő Buddásztól kapta, aki pedig mindezt Szkythiánosztól örökölte. E szerint a manicheus tanok a szkytha, magyarosan szittya hitbölcseletbe gyökereznek.

            Mesterházy Zsolt pedig A Magyar Szent Korona, az első keresztény ikonosztáz című tanulmányában úgy vélekedik, hogy a Szent Koronát a Pártos Birodalomban Kr.u. 303 és 326 között készíthették. 303 előtt nem készülhetett, mert ez a két vértanúszent, Damján és Kozma kivégzésének éve, akik képei a Szent Koronán vannak. A végső választ a további kutatások adhatják meg.

            Ősi kapcsolatra enged következtetni az etruszk sírbolt falfestménye (Kr.e. VIII. sz.) is, melyen egy férfialak (istenség?) jellegzetes kéztartással egy magot, gyöngyöt, látszatra gyűrűt tart a hüvelyk és gyűrűs ujja között, melyet az előtte lévő női alaknak (istennőnek?) mutat. E jelenet a termékenységi vallás vezéreszméjére, a megtermékenyülésre, az élet továbbvitelére utal.

 

Jelenet az etruszk sírboltból és Jézus képe a Szent Koronáról

 

            Mesterházy figyelt fel arra, hogy Szent Koronán Jézus ugyanezzel a kéz- és ujjtartással van ábrázolva, és ujjai között gyöngy látható. Mesterházy e jelenetnek Tamás apostol evangéliumában található Gyöngy-himnusszal kíván értelmet adni, miszerint a gyöngy elnyerése az uralkodásra való alkalmasságot bizonyítja. Ez természetesen lehetséges, de nem lehet kizárni, hogy Jézus kezében a gyöngy az örök életet jelképezi. Vagyis, aki elfogadja Jézus a tanítását, elnyeri az örök életet, így eszmeisége a termékenységi vallásból táplálkozik.

            Figyelemreméltó különbség van a hivatalos álláspont és a magánkutatók véleménye között, ami Mihály császár és Szűz Mária képét illeti. A hivatalos álláspont szerint a császár képe eredeti a Szent Koronán, annak ellenére, hogy mérete nagyobb a foglalatnál, ezért szegecsekkel kellet felerősíteni. S még inkább, mert Révay Péter koronaőr 1613-ban jegyzőkönyvbe foglalta, hogy Jézus képével átellenben Szűz Mária (Boldogasszony) képe van, ahol ma Mihály képét látjuk. A kaukázusi triptichonon van egy megcsonkított Szűz Mária zománckép. Csomor lehetségesnek tartja, hogy ez a magyar Szent Korona eredeti Szűz Mária képe. Mások ezt vitatják, bár e képen látható ciprusfa hasonlít az Atya Isten és Fiú Isten képein látható ciprusfákhoz.

            Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a Kárpát-medencébe. Vannak, akik a hunokra gondolnak, mások az avarokra. Nagy Károly 795-96-ban meghódította a dunántúli avarokat (itt mellőzzük Illig álláspontját) és rengeteg arany- és ezüstkincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. Feltevések szerint 800 karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000-ben III. Ottó császár kinyittatta a sírboltot, kivetette a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került. Eszerint Szent Istvánt 1000 karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, mellyel Nagy Károlyt kétszáz évvel korábban.

            A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel se kevésbé csodálatos, mint a tárgyi. Más népeknek is vannak nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket se övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az ország tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott személyiség volt, aki birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az államhatalom alanya volt, akinek nevében a király gyakorolta a hatalmat, de törvényeinek maga a király is alá volt rendelve. Ezen eszményi uralkodói rend századok során a szabadságjogok küzdelmei kapcsán művelődött ki, melynek megtestesítője a Szent Korona volt. A Szent Korona törvényeit, vagyis alkotmányát nevezzük a Szent Koronatannak.

            A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a főurak és főnemesek élvezték, később azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, miután a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt. 1945-ben a hazánkat megszálló szovjet csapatok megdöntötték a magyar királyságot, és hatályon kívül helyezték a Szent Korona tanát.

            A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerződésben lefektetett megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik:

            „Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezéri tanácsból és az ország tisztségeiből.”

            A vérszerződés tehát olyan messzemenő szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az ország főurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem után a nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972-997) nagyfejedelem a központi hatalom megerősítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A központi, tehát a nagyfejedelmi, később a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában meg éppen a főurak szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a legalapvetőbb szabadságjogokat nem tudta, talán nem is akarta eltörölni.

            Kezdettől fogva az államhatalom megoszlott a király és a főurak között. E hatalommegosztás és a szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepette ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges főbíró képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés alapján létrejött vagy a kiharcolt jogokat ugyanis a Szent Korona törvényébe iktatták, melyeket, ha bármelyik fél megsértette, az a Szent Korona ellen vétett.

            Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre nőtt. Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre nyúló gyökerei vannak.

            A magyarságnak, mint más ősi népeknek szent uralkodói voltak, akik Isten kegyelméből vezették népüket. Emese álma című mondánkból tudjuk, hogy ősi hitünk szent madara, a Turulmadár hozta a jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a magyarság nagy uralkodója, vezetője lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentől küldött szent uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelméből gyakorolta. Az égi és a földi hatalom közötti összekötő pedig a Turulmadár volt.

            Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent Korona a Turulmadár szerepét tölthette be. Azonban az égi és földi hatalom közötti kapocs szerepét túlnőtte, és az államhatalom valóságos birtokosa lett. Vagyis a szent fejedelmeink jogutóda. A hatalmat Isten akaratából nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e hatalomnak és a Szent Korona szentségének alapját Szent István fektette le, mikor Magyarországot a Szent Korona jelképében a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta.

           

Fejér megye címere: Szent István a Szent Korona jelképében Magyarországot a Magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlja.

 

            Más elgondolás szerint, szentség csak Istentől származhat, ezért nem tartják lehetetlennek, hogy a Szent Korona a majdan feltámadandó Jézusnak készült. Az, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló gondolata egyáltalán felmerülhet, már önmagában csodálatosnak mondható.

 

 

 

A Turulmadár

 

 

Anonymus a Gesta hungarorum című munkában a következőképp írta le Álmos nagyfejedelem születésének történetét:

            „Az Úr megtestesülésének nyolcszáz-tizenkilencedik esztendejében Ügyek, …Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, …”

Nos, ez kísértetiesen hasonlít Jézus Urunk születése történetéhez, melyet megtalálunk Máté apostol evangéliumában (1:18-21). Íme:

„Jézus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét a bűneitől.”

 

A mádéfalvi TURUL-emlékmű: 1899-ben állították az 1764-es vérengzés székely áldozatai emlékére.

 

 

Tehát úgy az egyik, mind a másik születéstörténetben az Úr, az Isten küldötte adja tudtára Emesének, mind Máriának, hogy gyermekük, fiuk születik, aki népe nagy, elhivatott királya – Jézus esetében –, megváltója lesz. A turulmadár tehát az Isten hírnöke, küldötte, mint ahogy az angyal is az volt. Az angyal szerepét a keresztény tanítás fényében mindnyájan értjük és ismerjük, de a turulmadár mibenléte már sokkal rejtelmesebb.

A turulmadarat illetően nem kaptunk, és fiataljaink ma sem kapnak lényegi tudnivalót az iskolai oktatásban.

A régmúlt idők embere jelképekben gondolkodott, és beszélt. Napjainkban, leginkább a székelység gondolkodásmódjában ismerhető fel. E jelképes gondolkodást és életfelfogást talán a legérthetőbben a Romulus és Rémus testvérpár történetével lehet megvilágítani.

            A monda szerint Romulust és Rémust egy anyafarkas nevelte fel. Mai ismereteink birtokában tudjuk, ha egy csecsemő, egy gyermek nem kapja meg a szülői, a társadalmi nevelést életének első három-négy évében, akkor életét, mint szellemi fogyatékosként éli le. Hogyan lehetséges mégis, hogy az anyafarkas nevelte Romulus és Rémus, nemhogy daliás legényekké nőttek, hanem Róma alapítói lette? Úgy, hogy a testvérpár egy olyan nép gyermeke volt, amelynél az anyafarkas isteni jelkép volt.

Az ősi időkben a láthatatlan isteneknek, szellemeknek, tündéreknek volt egy égi és egy földi jelképük. A főisten égi jelképe a Nap, míg annak földi jelképe egyik vagy másik állat volt, aszerint, hogy egy adott vidéken melyik állatot tartották a legalkalmasabbnak. A kiválasztott állatban egy kivételes tulajdonságot kerestek, melyet azonosítottak egy isteni tulajdonsággal. Az oroszlánt – az állatok királya – például hatalmas ereje miatt választották a Nap, azon keresztül főistenség földi jelképének. A szkítáknál, azaz a szittyáknál pedig a szarvast a gyorsasága emelte e szerepkörbe. A hunoknál, s mert Álmos-Árpád népe hunivadéknak vallotta magát, valamelyik ragadozó madár, többek szerint a kerecsensólyom, vagyis a Turulmadár töltötte be e szerepet. Mi a ragadozó madarak legfőbb jellemzője, tulajdonsága? Az éles látás. Az Isten mindent lát!

Az olasz nyelvész, Mario Alinei ŐSI KAPOCS: A magyar-etruszk nyelvrokonság (Etrusco: Una forma arcaica di ungherese) című tanulmányában arról ír, hogy Róma alapítói – az etruszkok – a Kárpát-medencéből mint hódítók mentek Itáliába. Szerinte az etruszkok magyarok voltak, akik egy keletről érkező lovas – szintén hódító –, halomsíros (zoki-műveltség) és a délről betelepedett földműves péceli műveltség urnasíros népéből alakultak ki Kr. e. 2000 táján. Könyvének 92 oldalán a következőt olvashatjuk:

„A Turan nevet az etruszkológusok kezdettől fogva Vénuszhoz és Aphroditéhez hasonlítható szerelemistennőnek tulajdonították. A nyelvészeti és ikonografikus dokumentáció igen gazdag, főleg tükrökön, a turan ati atun képaláírástól kezdve, amely „Turan anyára” és „Adoniszra” utal, egészen a hercle menrva turan apul feliratig, mely „Herkulest, Minervát, Turant és Apollót” sorolja.

Nem lehetetlen tehát, hogy a TURUL, mint istenjelkép, a termékenységi vallás istennőjéhez, nagyasszonyához, TURAN-hoz vezethető vissza, melyet a halomsírosok (zokiak) hoztak magukkal a Kárpát-medencébe, majd vittek Itáliába. Lehetséges, hogy eme halomsírosok az Aral-tótól keletre fekvő síkságról indultak el, melyet Turáni-alföld néven ismerünk – a TURAN istennőtől kaphatta nevét –, s melyet a turáni népek szülőföldjének tartanak.

A turulmadár tehát az Égi és földi hatalom közötti kapocs, őshitünk, ősszellemiségünk szent madara, istenjelképe volt, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott szent fejedelme lesz, aki megszervezte a vérszerződéssel foganatosított nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalták a Kárpát-medencét, és lerakták a magyar nagy-hatalmiság alapjait az elkövetkező hatszáz évre. Nem csoda tehát, hogy a Turulmadarat megtalálhatjuk a Kárpát-medencében számos emlékmű csúcsán, hirdetve a hajdani dicsőségünket.

 

 

 

Nyilatkozatok a Magyar Nyelvről

 

Ács Tivadar az 1940-ben kiadott Akik elvándoroltak című könyvében foglalkozik Berzenczey Lászlóval – A Himalája magányos magyar lovasa alcím alatt –, aki mint Kossuth tábornoka volt kénytelen menekülni a világosi fegyverletétel után. Berzenczey barangolása során sok kiváló egyéniséggel találkozott, akiktől sok érdekességet hallott a magyarság eredetéről és nyelvéről. Ez is ösztökélte, hogy fölkeresse a magyarok "őshazáját", mint annak idején Kőrösi Csomát. E béli szándéka Kínába is elvitte, ahol Sir John Bowringgal is találkozott, aki ebben az időben Anglia nagykövete volt. Bowring több nyelvet beszélt és nyelvészettel is foglalkozott. Sokat beszélgettek a nyelvekről, köztük a magyarról is.  Ács Berzenczey naplóját kutatta fel, és a tábornok bejegyzései alapján írta le Bowring véleményét a magyar nyelvről. Íme:

"Az angol követ híres nyelvtudós volt s a magyar nyelvnek őszinte bámulója. Önmagából következetesen és szilárdan alkotott beszédnek jellemezte, amelyben következetesség van, sőt matézis, az erő, a hangzat minden hajlékonyságával és formázhatóságával. Szerinte az angol legyen büszke arra, hogy az ő nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek különböző népekkel való érintkezés idején rávakolódtak. A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változatosságától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem trafikál, nem ad, nem vesz senkitől. Nyelvünk nemzeti önállóságunknak, szellemi függetlenségünknek legrégibb, legfényesebb élő emléke. Amit a tudósok nem tudnak megmagyarázni, azt mellőzik. Ez a nyelvészetben is így van, épp úgy a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kőből készült padolatait se tudják megmagyarázni. Honnan, melyik hegységből vágták ki e csodálatos tömeget, miként szállították le, vagy emelték fel egy templom tetejéig? A mi nyelvünk eredetisége ennél csodálatosabb tünemény. Aki megfejti az az isteni titkot fogja boncolni, annak is az első tételét: 'Kezdetben vala az Ige, s az Ige vala az Istennél, s az Isten vala az Ige."

Nos! Valaki ezt írta át úgy, mintha Bowring írta volna le a Poetry of the Magyars című verseskötete előszavában, mely 1830-ban jelent meg. Később valaki angolra is átfordította. A kötet előszavában egyébként a következőt olvashatjuk:

"The Magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of exceedingly little use towards its right understanding. It is molded in a form essentially its own, and its construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of Europe either had no existence, or no influence on the Hungarian region."

            Magyarul: "A magyar nyelv más nyelvektől távol áll és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából fejlődött ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre."

            Bowring lényegi mondanivalója tehát megegyezik Ács jellemzésével, ahogy azt leírta Berzenczey nyomán.

            Az amerikai tudós, Grover S. Krantz a Geographical Development of European Languages (Az európai nyelvek földrajzi kialakulása) című munkájában ezt írta:

            "This would include, for example, developing Greek in its present area since 6500 B.C., and Celtic in Ireland since 3500 B.C. The antiquity of Magyar in Hungary may be equally surprising; I find it to be a Mesolithic speech, that predates the Neolithic entry."

            Magyarul: "Beleértve például, hogy a görög nyelv a jelenlegi földrajzi helyén Kr.e. 6500-zal, míg a kelta Írországban Kr.e. 3500-zal kezdődően alakult ki. A magyar nyelv ősisége Magyarországon legalább ilyen meglepő; Úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét.".

            Krantz tehát úgy véli, hogy a magyar nyelv más európai nyelveket megelőzve a Kárpát-medencében alakult ki, mintegy tízezer évvel ezelőtt.

Az olasz főpap, Giuseppe Mezzofanti bíboros ritka nyelvtehetség volt. Egyesek szerint száz nyelvet is beszélhetett. 1836 nagyhetében felkereste a cseh költő Frankl Ágoston, akinek a következőt mondta:

            "Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.". (Kosztolányi Dezső: A vértanúk nyelvéről. Pesti Napló, 1919. február 23.)

            Az utolsó mondat utalás lehet egy történetre.  Ugyanis, magyar főurak jártak Rómában. Mezzofanti fölkereste őket, hogy elcsevegjen velük. Az urak latinul kiválóan, magyarul alig beszéltek. A főurak, úgy látszik nem tudták „micsoda kincs lakozik” anyanyelvükben.

            George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-n elhangzott beszélgetés kapcsán sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."

 

 

A magyar nyelv eredetiségérül

 

            (Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 281. oldal.)

            "Régóta gyanús lévén előttem az a régi előítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam.

            Vizsgálataimnak első tárgyai valának azon fizikai (természeti) dolgoknak nevei, melyek természet szerint az embereknek és beszédnek legelső, legszükségesebb objektumai (tárgyai) voltak, mint: föld, víz, tűz, nap, stb., melyeknek hihetőképpen legelsőbb adának nevezeteket az első emberek.

            Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezetei nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ..".

            Kőrösi Csoma Sándor 1832. ápr. 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrák-magyar követnek írt levelében írta:

            „... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tesznek szert, csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.”

            (Marton Veronika: Kőrösi Csoma Sándor megkövetése. Turán, 2000. február - március.)

            Dr. Molnos Angéla Szent és sérthetetlen című könyvének hátlapján a következő idézeteket találjuk nyelvünkről (Debrecen, 2000.):

            "Minden nemzet főkincse a nyelv. Bármit elveszíthet, visszaszerezheti, de ha nyelvét elveszíti, Isten se adja vissza többé. Aki a jó magyar szót elhagyja az idegenért, akinek a korcs magyar szó nem fáj, hazaáruló!" (Gárdonyi Géza, 1863-1922)

            "Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. … párhuzamosan tanuljuk újra a magyart…."

(Kodály Zoltán, 1882-1967)

            "… az idegen szó dédelgetése nem szókincsbeli gazdagodást, hanem éppen ellenkezőleg, szegénységet jelent. Egy sereg magyar szót hagyunk figyelmen kívül, mikor idegen szót használunk." (Szabó T. Attila, 1906-1987)

            "Ma, anyanyelvünk megcsúfolásával, züllesztésével büntetlenül valamiféle nyegle tiszteletlenség jött divatba. A szabadság szabadossággá válva dicsekszik műveletlenségével."

(Szokolay Sándor, 1996)

            „Most még … a magyar a világ azon … nyelvei közé tartozik, amelyeken minden tudományt művelni lehet. … ha azonban a szaktudományok anyanyelven való művelését nem szorgalmazzuk, menthetetlenül a nagy tudományos világfolyam partjára sodródunk.” (Fábián Pál, 1997)

            A két külföldi nyelvtudós – Bowring és Mezzofanti – nem a mai magyar nyelvről mondott elismerő véleményt. A magyar nyelv az elmúlt 150 évben sokat romlott. Elvesztettük például jövőidőnket. A németajkú újságírók és akadémikusok hatására átvettük a német segédigét: werden = fog. Nyelvünk ragozó és a jövőidőt is tudta ragozni. Például: Csodálkozand, megyend, jövend, stb. Ez ma már furcsának, esetlennek hangzik, de kétszáz évvel ezelőtt még így beszéltek. A teljesen fölöslegesen használt, szolgai módon átvett idegen szavak jó magyar szókat szorítanak ki a használatból. Ilyen például műveltség szónk helyette használt "kultúra" és "civilizáció", anélkül, hogy nyelvünk károsodását észrevennénk. Mennyivel nagyobb értékű, vagy magasabb rendű a "populáció" a népesség, az "objekt" a tárgy, a "fizika" a természettan, "topic" a téma szóknál, stb.? A Tragédia és katasztrófa szók annyira beépültek nyelvünkbe, hogy jelentésüket magyar szóval már ki se tudjuk fejezni. Használhatjuk a csapás (sorscsapása) szót, de érezzük, hogy e szó nem ugyanazt a mélységet fejezi ki. Szomorú, hogy szépíróink, akik elsőszámú feladata lenne nyelvünk tisztaságának őrzése, védelmezése, szintén nagyon megfeledkeznek e nemes kötelességről.

 

 

 

A népdal és népzene

 

            „Sírva vígad a magyar” – mondják. Ropogós zenénk, vidám dalaink mellett ismeretesek a szívet tépő, lelket kínzó dalok is. Így van ez más népeknél is, hiszen a dal, a zene az emberi lélek és érzelmek terméke, melyben kifejezést kapnak örömeink, bánataink egyaránt. A legtöbb dal a férfi és nő egymás iránti érzelmeit, a szerelem bonyodalmait énekli meg és önti szavakba. Ezek a vágyódást, a kétséget, a bizonytalanságot fejezik ki, és ezért szomorúak. Ha viszont a vágy kielégül, a bizonytalanság eloszlik, akkor a tépelődés is megszűnik, a dal kacér és vidám, némelykor önfeledt, a zene ropogós lesz.

            Vannak dalok, melyek életünk, érzelmeink más mozzanatait öntik szavakba, mint például a hazaszeretet, a hazafiságot. E dalok az eszmeiség pillérei, a közösségi élet szilárd kapcsai. Ápolói az együvé tartozás tudatának, a közös sors vállalásának. Zenéjük és szavaik a nyelven túl magukon viselik a sajátos népi jellegünket, érzelmi és lelkivilágunkat, amelyből fakadtak, és amit egyben művelnek is.

            A népdal és népzene tehát nem mesterkélt, nem is lehet az, mert az ember és a közösség érzéseinek és lelkivilágának legmélyéből jövő. A népdal és népzene nélkülözhetetlen kelléke a népi-nemzeti életnek. A hétköznapok kemény munkája után, vagy akár munkaközben fontos a vidámság, a felfrissülés. Milyen csodálatos volt annak idején, mikor a fonóban vagy kukoricafosztás közben magyar dallal tették hangulatossá az estét, a munkát örömmé.  Amely nép föladja népzenéjét, népdalait, lemond népi mivoltának egyik legszembetűnőbb, legalapvetőbb részéről, a kovászról, mely nélkül fellazul a közösségi, a társadalmi élet, és pusztulásnak indul. A magyarság ezen út végére ért, legjobb esetben a vége felé közeledik.

            Hozzuk vissza népdalainkat, népzenénket közösségi életünkbe, ha magyarok akarunk maradni!

 

 

 

A nemzettudat

 

            A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának hiányosságát, vagy éppenséggel teljes hiányát. Ha azonban e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor nagyon megoszlanak a vélemények a teendőket illetően. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés nyitját történelmünkben és sajátos műveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak néhány mélyebben gondolkodó ember látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthető megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. E nélkül a vaksötétségben bolyonghatunk csupán. Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz, hogy elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezető ösvényeken. Íme, a nemzettudat megfogalmazása:

            A nemzettudat egy egységes és átfogó, nemzeti önismeretből táplálkozó közösségtudat. Az együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erőt ad ahhoz, hogy egymást megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen nemzettudata van, képes megoldani nemzeti sorskérdéseit.

            Az újkőkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét, a megmaradás vezéreszméje, melynek megtestesítője a termékenység istennője, a mi esetünkben a Boldogasszony volt. A királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hűség volt a közösséget átfogó és irányító eszme. A nemzeti társadalmak vezéreszméjében a nemzet emelkedett eszményi magaslatra, s lett a nép, a társadalom boldogulásának kulcsa és őrangyala.

            Tehát a nemzeti önismeretből kiművelődő társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a lét, a biztonság, a közerkölcs és boldogulás őre, eszmei védelmezője. Ahol nincs alkotótöltetű, társadalmat átfogó vezéreszme, ott a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz.

            Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse magát, a következő négy tényezőnek kell jelen lenni a közösségi életben, amelyekből a vezéreszme is táplálkozik: a. testi közelség, b. a közös nyelv, c. az egységes és jól megalapozott nemzeti önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövő mélységes istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben felsorolni e tényezőket, mert együttessen alkotják az egészet. Azon társadalom, amelyikből akárcsak egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert nem forrhat ki az építő és védelmező társadalmi vezéreszme.

            Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon lehetőségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke is. Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevődik össze. Az egyénnek tehát mindenképpen védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit is védelmezi. Az alkotótöltetű társadalmi vezéreszme nélkül ez lehetetlen, mert a nélkül felbomlik az együvé tartozás tudata, amely nélkül megszűnik a kiegyensúlyozott közösségi élet.

            Szó esett a nemzeti önismeretről, melyből kiművelődik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme. Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamiből ered. Miből? A nemzet múltjának ismertéből, a történelméből! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor részére. Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi. Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylő, megalázó tételekkel, melyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot, meggyilkolják a nemzet és egymás iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelőség azért, hogy a nemzeti önbecsülésnek még az árnyékát is kiölték a magyarságból. Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk mindazon káros kacattól, amelyet az elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak.

             

 

 

Az Asszony

 

Az élővilágot a Teremtő két nemre osztotta, mely az élet továbbvitelét, folytonosságát szolgálja. E két nemnek az emberi közösségekben is megvan a sajátos rendeltetése, szerepe. Már az ősközösségekben is megvolt úgy a férfinek, mind a nőnek a testi adottságai szerinti feladata. Az élelem előteremtése közös feladat volt ugyan, de külön munkakörre oszlott. A férfit nagyobb testi ereje alkalmasabbá tette a nagyállatok vadászatára, melyeket elejtésük után a telephelyre kellett cipelni. Nők a telephely, tehát gyermekeik közelében maradtak, és a gyümölcsök, magvak és gyökerek begyűjtése volt a feladatuk, miközben kisbabájukat hátukon cipelték. Ezen ősi természetes rend a termelő életforma beindulása után is, hosszú ezer éveken át, irányította a család, majd a közösségek életét. A nő munkakörét – mint a férfiét – szintén testi felépítése, és életrendeltetése határozta meg. Ő lett gyermekeinek szülője, anyja és nevelője. Ezen keresztül a család, a közösség, majd pedig a társadalom oszlopa. A család a társadalom alapsejtje, mely akkor egészséges, ha azt egészséges és kiegyensúlyozott családok alkotják. Ilyen családok pedig csak akkor létezhetnek, ha a nő, pontosabban az asszony, maradéktalanul betölti szerepét.

Asszonynak lenni tehát nem csupán annyit jelent, hogy egy nő valakinek a felesége, vagy gyermekeinek az anyja. Asszonynak lenni társadalmi tiszt, társadalmi rang, melyért Ő – az asszony –, a társadalom részéről a legnagyobb tiszteletet érdemli. E szerep betöltése nagyon nehéz, de fontos feladat. Az asszony e munkát akkor végzi jó kedvvel, és hivatása magaslatán, ha ezért megkapja az elismerést és szeretetet, úgy férje, mind a társadalom részéről.

Napjainkban divatos az asszonyt „lánynak” nevezni. Ezzel tulajdonképpen elvesszük az asszonytól a társadalmi rangot, és vele együtt a tiszteletet is. Meginog a család, és a társadalom züllésnek, bomlásnak indul. A széthulló családokban megszűnik a gyermekáldás, s a társadalom pusztulásra van ítélve.

A társadalom védelme a férfiak feladata. Ez így volt az egészséges társadalmakban, és így kellene, hogy legyen ma is. De az olyan társadalmakban, melyekben felborult a természeti rend, ott a nők is katonai szolgálatot vállalhatnak. Ez a nők életrendeltetésével, de a társadalom érdekeivel is szöges ellentétben van. Ha a társadalom, a haza védelme megkívánja, hogy fiataljait a harctérre küldje, az esetleges halálba, akkor ezt a férfiaknak kell vállalni, míg a nők, az asszonyok feladata, hogy a vérveszteséget pótolják, vagyis szüljenek. Nekik tehát nem a harctéren, hanem otthonukba, a gyermekeik közelében van a helyük.

Ahhoz tehát, hogy visszaállítsuk az ősi, természeti rendet, vissza kell állítani az asszony, az anyaság tiszteletét, e társadalomszolgálat elismerését. Egészséges és életerős társadalmat és jövőt csak így építhetünk.

 

 

  

A boldogság

 

            Minden testileg, szellemileg és erkölcsileg egészséges ember leghőbb vágya a boldogság. Megbolydult világunkban erre szokják mondani: "nagyon bonyolult". Ebben van némi igazság, de ha nem vagyunk képesek megállapítani, lefektetni néhány fontos alaptételt, akkor elsüllyedünk a "nagyon bonyolult" örvényében. Mindenekelőtt tudni kell, hogy az emberi érzelem- és lelkivilág kiegyensúlyozottsága a boldogság alapja. A kiegyensúlyozottság számos tényezőnek a függvénye, mégis azt kell mondani, hogy egy egészséges társadalomban, megfelelő neveléssel és iránymutatással a polgárok nagyobb része megtalálná a napjainkban szinte elérhetetlennek tűnő boldogságot.

            Egy züllött társadalomban, melyben az örökérvényű és építő erkölcsi értékek felbomlottak, s a polgár sekély, rövidéletű testi és anyagi örömökben keresi a boldogságot. Ezzel nem nyerheti el sem boldogságot, sem a kiegyensúlyozott lelkivilágot. Ebben az esetben a társadalom erkölcsi és lélektani kérdései ugyanolyan "bonyolulttá" válnak, mint az egyéné, hiszen az egyénekből épül a társadalom.

            A Biblia tanítása szerint az Isten agyagból teremtette az embert és lelket lehelt bele. A lélekről azt tartjuk – legjobb tudomásunk szerint –, hogy az élővilágban az Isten kizárólag csak az embernek adományozta.

A lélek tulajdonképpen a hit vagy hiedelem kérdése. Tudományosan nem lehet bizonyítani se létezését, se nemlétezését. Vagy hisszük, vagy nem. Van viszont egy harmadik alkotója is az embernek, mely kézzel – mint a lélek – szintén nem megfogható, de mégis tudjuk, hogy van. Ez az ember érzelemvilága. Az ember társas lény, s léte – anyagi, lélektani, érzelmi – megköveteli a másik ember közelségét, a közösségben való élést. Egymásra utaltak vagyunk, s ezen egymásra utaltság a biztosítéka létünknek és boldogulásunknak. Hosszú ezer évek tapasztalatainak egymásra rakodása olyan magas életszínvonalat eredményezett százmilliók részére, amilyen ismert történelmünk során soha nem létezett. Mégis azt látjuk, hogy az anyagi jólét és kényelem ellenére a kiegyensúlyozottság, a boldogság elnyerése csalókább, mint valaha.

Az ember, mint társas lény az érzelem – nem az értelem – szálain kötődik embertársaihoz, közösségéhez. Míg az embert saját életének vitelében, napi gondjainak megoldásában az értelem, addig közösséghez, a társadalomhoz való viszonyát szinte kizárólag az érzelem vezérli. Ezért lehetséges az, hogy a társadalmat felforgató eszméket, mint jó és hasznos értékeket lehet elfogadtatni az egyénnel, melyek idővel közösségi tudattá válnak. Holott ezen eszmék az egyén, a polgár érzelem- és lelkivilágának egyensúlyát célozzák meg, mellyel lerombolják az egymásrautaltság tudatát, s a társadalom egyedeire bomlik. A polgár kiszolgáltatottá válik. Van azonban egy másik tényező is, amiért a társadalmat felforgató eszmék gyökeret ereszthetnek.

Különböző tulajdonságokkal születünk e világra. Ki ilyen, ki olyan adottsággal. Kinek kiváló hangja, kinek kiváló kézügyessége van. Ki erre, ki arra fogékony a szellemiek területén is. Így egész a társadalom. Az anyagi jólétben élő ember egyik legfontosabb célja, hogy iskoláztassa gyermekét. E nemes szándék eredményezte az egyik legveszedelmesebb társadalmi buktatót. Az ifjú, akinek az iskolában eltöltött évek során nincs gondja a holnapi reggelire, elveszti a természettel való kapcsolatát és értékítéletét. A tudomány fellegváraiban tanítottakat – tisztelet a kivételnek – feltétel nélkül fogadja el. Megtévesztő lehet az is, hogy a szakosítással ugyan kiváló orvosokat, mérnököket, szakmunkásokat – főleg, ha született tehetségük is van hozzá – lehet nevelni, de ebből nem következik az, hogy ezen emberek a társadalomtudományok ismerete területén is kiválóak. Így van ez a szellemi tudományok területén is. Csak azokból lesznek kiváló bölcsészek, történészek, politikusok, akikben megvan a született adottság e tudományok elsajátításához. Nem biztos tehát, csak azért, mert valaki képesítést szerez valamely intézményben, egy bizonyos szakmából vagy tudományból, azért ő lenne a legalkalmasabb valamely állás betöltésére. Az értékítélet hiányával magyarázható az is, hogy a polgár képtelen felmérni a saját boldogságához vezető utat. Rombolója lesz a társadalomnak, melyben boldogulását kellene megtalálnia. Az ilyen társadalmakban aztán "túl bonyolult" lesz minden.

Az egészséges és jól működő társadalom alapsejtje az egészséges, kiegyensúlyozott család. Ilyen család csak akkor jöhet létre, ha két ember, egy férfi és nő egymásra talál. A nyugati világ társadalmaiban az "egymásra találás" a véletlen, a szerencse függvénye. Nem létezik olyan tudomány, sem intézmény – legfeljebb csak szűk közösségekben –, amelyik a fiatalt a párválasztására megfelelően felkészítené. A párválasztást az érzelmi vonzódás, az anyagi érdek és a vallás irányítja, befolyásolja. Ezek lehetnek figyelemreméltó tényezők, de nem alapjai a sikeres és boldog házasságoknak. A legfontosabb, ami végső fokon meghatározója lesz a házasság kiegyensúlyozottságának, az egyszerűen figyelmen kívül marad. Pontosabban, legtöbbek részére nem is ismert.

Bizony, hajdanában, nem is olyan régen, mikor a fiatalokat még vagyoni megfontolás alapján párosították, nagyon sok boldogtalan házasságnak volt az előidézője. Jánoska tíz holdat örököl, Juliskának öt hold lesz a hozománya, s boldogok lesznek halálukig. A vallások se tudnak sokat nyújtani e kérdésben. Az azonos vallásúak esetében csupán egy ütközőpont mérséklődik vagy küszöbölődik ki, és ez nem lebecsülendő. Nem lehetnek boldogok azok a házastársak se, ahol csak a vallásosság és az istenhit tartja őket össze, mert kényszer hatása alatt vannak. Ilyen kényszerítő tényező volt a merev családi, vagy társadalmi elvárás és a szégyenérzet is, többek között. Nagyon sok embernek tette pokollá az életét. Láthatjuk azonban, hogy napjaink szabadossága se hozott megoldást sem az egyén, sem a társadalom részére.

Az előzőekben szó volt a született tulajdonságok fontosságáról társadalmi vonatkozásban. Ezen adottságok még fontosabbak a házaséletben, úgy az egyén, mind a társadalom szempontjából. A testileg és szellemileg egészséges ember, csakis a családon belül nyerheti el a hőn vágyott boldogságot. Ahhoz, hogy egy férfi és egy nő egymásra találjon, szükséges, hogy két született, hasonló tulajdonságú egyén kössön házasságot, akik természetes és azonos életszemlélete a belső énből fakad. Közös elhatározással képesek megoldani a mindennapok gondjait, mert e gondok megoldását is hasonlóképpen látják. Az ilyen házasságokban a valóban komoly nézeteltérések nem alakulnak ki, mert a született alaptulajdonságok egymással párhuzamban, és nem ellentétesen haladnak. Ez tehát a maradandó, és az évek során egyre mélyülő szeretet, így a boldogság alapja is. A szeretet és boldogság nem önmagukból valók, hanem valaminek a függvényei.

Milyen iránytűt adhatunk fiataljaink kezébe, mely eligazítást adhat az életüket döntően meghatározó párválasztás komoly feladatában?

Nincsenek kutatóintézetek, melyek a született tulajdonságokat a házasság szemszögéből tanulmányoznák. Tarisznyánkban alig akad valami, mellyel gyermekeinket az életre felkészülve indíthatnánk útjukra. Pedig milyen fontos lenne, ha a különböző emberi természetek ismérve tantárgy lenne a középiskolák két utolsó évében. Mikor a nevelők, szülők, tanárok, papok által összegyűjtött ismeretek alapján, megismertetnék a fiatalt elsősorban önmagával, s azután azzal a természettel, melyet majdani házastársában kell keresnie. Nincs szó a személyek szerinti párosításról. Ez társadalmi szélességben úgyse menne. A fiatalnak lenne választási lehetősége, de azt bele kellene égetni tudatába, ha boldog akar lenni, milyen tulajdonságcsoportból válasszon. Ez se lenne hibamentes, de a házasságok túlnyomó része kiegyensúlyozott, boldog lenne. A kiegyensúlyozott és boldog társadalmakat a kiegyensúlyozott és boldog családok alkotják.

Befejezésül, a tarisznya legaljából azért mégis előkaparhatunk néhány ütött-kopott útjelzőt. Nem esett szó a nemi életről, mely a házasélet velejárója. A testileg és lelkileg egészséges ember családalapítása másképp el se képzelhető. A tapasztalat azonban az, hogy az úgy nevezett "mézeshetek" után a nemi élet önmagában nem biztosítéka a házasság tartósságának. Vannak azonban másod-, harmadrangúnak tűnő jelzők, melyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a házasulandónak némi esélyük legyen a magukhoz való pár kiválasztásában. Nagyon fontos, hogy a házastársak a szórakozás területén is egymás természetes társai legyenek. Egy éles példa: A fiú és a leány, akik érzelmileg egyre közelebb kerülnek egymáshoz ugyan, de mindig komoly vita kerekedik, mikor a fiú a vasárnap délutánokat, kedvenc labdarugó csapata pályáján kívánja eltölteni, vagy a mérkőzést a televízión megnézni. Ha egy ilyen jelentéktelennek tűnő kérdés komoly vitára ad okot a szerelem csúcsán, akkor mi lesz, ha már házasok lesznek, a mézeshetek után? Bizony a viták hevesebbek lesznek, és a házasság keréktörőjévé válhatnak. Persze, ha a leány is örömmel megy a mérkőzésre, mert szíve szerint kedveli, akkor se vita, se gond nem adódik belőle. Ez a legkívánatosabb állapot. Ha a leány megértő, őszintén megértő, és néha csak azért megy a mérkőzésre, hogy kedvesével legyen, de őt valójában nem érdekli. Ha a fiú megérti ezt, és nem féltékeny, nem az jár az eszében, hogy kedvese most mit csinál, mikor nem vele van, akkor a szekér elzötyöghet, de a teljes bizalom nélkülözhetetlen. Mindez, a leány oldaláról is ugyanúgy érvényes. A lényeg, hogy bármi legyen is az, azt belső indítatásból, nem kényszerből, jó kedvel, közös egyetértésben tegyék, és ezt tudniuk kell egymásról házasságkötés előtt.

A született tulajdonságokat művelni igen, de megváltoztatni nem lehet. Nem azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert ilyenek akarunk lenni, hanem azért, mert azok a belső énünk törvényszerű megnyilvánulásai. Óriási tévedés tehát, mikor valaki ama hiedelemben él, hogy a kiválasztottat saját elképzeléseinek megfelelően át tudja nevelni. Ilyen hozzáállással, szándékkal nem szabad házasságot kötni, mert az aligha lesz sikeres.

                 

 

 

Mi és a Kárpát-medence

 

A számunkra fontos világban, gyökértelenné vált az ember, gyökértelenné váltak a társadalmak. Elvesztették kapcsolatukat a természettel, elvesztették egészséges életérzéküket, és az örökérvényű emberi értékek, melyek felvirágozták a múlt műveltségeit, egyre inkább kivesznek életünkből, és az enyészetbe süllyednek. A tömegek, a kitenyésztett proletár értelmiség által vezetve a szürke anyagiasság szolgaságában vergődnek, anélkül, hogy értenék sorsukat, látnák jövőjüket. Csak a látók kapaszkodnak, azaz keresik a kapaszkodókat. Sokféle a kapaszkodókeresés. Vannak, akik a csillagok állásában keresik a kiutat, mások az elvont fogalmak magunkévá-tételében. Vannak, akik úgy látják, hogy a Pilisben dobog a világ szíve, és ennek ismerete, elfogadása gyógyír minden bajunkra. Mások úgy látják, hogy az emelkedett szellemiség lehet a kulcsa egy boldogabb jövőnek. Magyar jövőnek. Vagyunk egy maroknyian, akik úgy véljük, hogy nemzeti önismeretünk, azon belül, elsősorban eredetünk és őstörténetünk tisztázásával kellene kezdeni, amely eldönthetné ama történelmi talányt is, hogy ki volt itt az első, mármint a Kárpát-medencében.

Nézzük tehát, hogyan is volt, avagy hogyan is lehetett?

Nincs egységes nézet arról, hogy a magyarság mióta él a Kárpát-medencében. Az iskolákban továbbra is azt tanítják, hogy Árpád-ágbeli őseink voltak az első magyar nyelvűek a Duna-Tisza táján, de mert ezen idejétmúlt tanban repedések keletkeztek, megemlítik a „kettős honfoglalás” eshetőségét is. A másként látók se vallanak egységes nézetet. Vannak, akik az avarok, mások a hunok, és megint mások a szittyák mellett törnek pálcát. Arról, hogy kik lehettek az ő őseik, már ritkábban esik szó. Vagyunk néhányan, akik az újkőkorban megtelepedett földművesekben látjuk a megoldást, de vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy a magyarság a Kárpát-medencében él – folyamatosan – harminc-negyvenezer év óta, vagy akár százezer évekre visszamenően.

Nos, melyik elképzelésnek lehet a legnagyobb valóságalapja? Melyiket lehet a legmegfoghatóbb adatokkal alátámasztani?

Ha nyugvópontra szeretnénk helyezni a magyarság számára e fontos kérdést, akkor meg kell találnunk ama szilárd kiindulópontot, amely valóságalapjához nem férhet kétség, vagy legalábbis szilárd támpontnak mutatkozik. Nézzük tehát nagy lépésekben, az elmúlt háromezer év jól-rosszul ismert történetét, amelyre ha nem is kielégítő, de mégis vannak írásos források. Szem előtt kell tartani, azonban, hogy a magyarság embertanilag ugyanolyan kevert népesség, mint Közép-Európa, vagy akár egész Európa bármely népe. Különbség csak az egyes fajták keveredésének arányában van. Marad tehát a nyelvünk, amely magányos és egyedülálló Európában, vagy akár az egész világban. Csak távoli rokonai vannak. A kérdés, hogy mikor, és őseink mely ágában kell keresnünk a magyar nyelv ősalakjának hordozóját?

Az Eredetünk és őshazánk című munkámban végig kísértem a Kárpát-medence benépesedésének folyamatát az újkőkortól (Kr. e. 5500-2300), melytől kezdve az újabb, azaz későbbi jövevények – hódítók vagy telepesek – letelepedett népet találtak e medencében. Az első névről ismert népesség, amely betelepedett a Kárpát-medencébe, a kimmérek voltak Kr.e. 900 táján. A Királyi Szittyák szorították ki őket a Fekete-tenger feletti hazájukból. Lovas-műveltségű népesség volt, akárcsak a szittyák. A Kárpát-medencébe, mint hódítók érkeztek, minden jelentős alaplakosság nélkül, ezért rövid időn belül beolvadtak a helyben talált lakosságba.

Kr.e. 500 táján maguk a szittyák is megjelentek a Kárpát-medencében, de a régészet csak Mátra vidékén és Erdélyben tud kimutatni tömörebb szittya lakosságot, az ország nagyobb részében a már letelepedett őslakosság élt. Elképzelhető, hogy a székelyek őseit szittyákban kell keresni. A Mátra-vidéki lányok pártája a szittya főúri, női fejdísszel, vagy koronával mutat nagy hasonlatosságot. Az ország nagyobbik részében, a közigazgatásban, csupán a magas tisztségeket töltötték be a szittyák, míg a többit a meghódított nép vezetői. A hazánkban előkerült két szittya aranyszarvast is hamvasztásos sírokban találták, ami arra mutat, hogy gazdái nem szittyák voltak, hanem a helyi lakosság magas rangú vezetői, akik ajándékban kaphatták a szép aranytárgyakat, esetleg utánozták a szittyák ebbéli szokását. S mert nagyszámú alaplakosságuk a szittyáknak se volt, ezért a helyi lakosság nyelvére nem voltak, nem is lehettek, jelentősebb hatással, vagyis nem lehettek nyelvadók.

Kr .e. 350 táján a nyugati irányból terjeszkedő kelták is elérték hazánk területét. Régészeti tárgyaik arról tanúskodnak, hogy ők voltak a vas első nagybani használói. A vasból készült kardjaik és egyéb eszközeik mellett szépen megmunkált arany és ezüst tárgyaik is előkerültek. Ők voltak, akik a vas használatát elterjesztették Európában. E vaseszközök kezdetben nagyon gyenge minőségűek voltak, ezért a jó minőségű bronztárgyak, még hosszú ideig használatban maradtak. Az írek a keltákban keresik őseiket, bár ez csak részben felehet meg a valóságnak, mert az őstelepes földműves nép Kr.e. 3500 táján megtelepedett az ír szigeten is. Nos, e földműves nép ama része, amelyik nem kelt át a tenger csatornáin, alakulhatott át hódítóvá, és a kelta néven írta be nevét Európa történelmébe. Az ír és magyar nyelvi egybeesések is inkább a közös földműves ősök nyelvében keresendő.

Krisztus születése táján a kelták hatalmát Dunántúlon a rómaiak, az alföldön a szarmaták, Erdélyben pedig a dákok döntötték meg. Kielégítő ismereteink csak a rómaiakról vannak. Annak ellenére, hogy 450 évig uralták Dunántúlt, az ott élő népességnek mégse ők lettek a nyelvadói. Nem is lehettek, mert hódítók voltak. A dákokat a románok dolgozták be eredettörténetükbe, melynek szintén nagyon kicsi a valószínűsége. A dákok kemény, hosszú harcot vívtak a rómaiakkal, és a történetírók általában úgy vélekednek, hogy nagyobbrészt felmorzsolódtak.

Néhány germán hódítónép is megfordult a Kárpát-medence különböző vidékein, mint a kvádok, a vandálok és gepidák, de ezek nyelvadók nyílván nem lehettek. Maradtak a hunok és az avarok.

A hunok Kr. u. 373-ban lépték át a Volgát Balambér nagykirály vezetésével. Néhány éven belül Bizáncot adófizetőjükké tették, és 380-ban elfoglalták a Kárpát-medencét is a Duna vonaláig. Dunántúlt azért nem foglalták el, mert kihasználták Bizánc és a Nyugat-Római Birodalom viszályságát, s ezét az utóbbival szövetségben álltak. A kettő egyszerre kissé nagy falat lett volna. A hunok és a Nyugat-Rómaiak között 445 táján romlott meg a viszony. Többen úgy vélik, hogy Atillát ekkor választották nagykirállyá és nem 433-ban vagy 434-ben. Tény, hogy Atilla fiatal korában, mint túsz, több évet töltött Rómában, így hát jól ismerte, és meg is vetette őket. Dunántúl keleti felét 450-ben, vagy 451-ben foglalta el, és 453-ban meghalt. Atillának tehát két-három év állt rendelkezésére, hogy valahol a Duna-mentén felépítse birodalmi központját, ha ilyen volt. Ezen idő csak arra volt elég, hogy rendbe hozzon valamely korábbi építményt, vagy egy újnak lerakja az alapjait. A rideg tény, hogy a hunok is csak hódítók voltak. Nagyszámú hun harcos és családjaik, csak a nagykirály környezetében volt. A katonaság nagyobb részét a meghódított és a behódolt népek fiai tették ki. Atilla halála után egyik fia se bizonyult alkalmasnak a birodalom vezetésére. Egymás között is torzsalkodtak. A birodalom rövid időn belül szétesett, és a megmarad hunok a Fekete-tenger és a Kaukázus feletti birodalmi központjukba húzódtak vissza. Tehát nem a Kárpát-medencét tartották annak. Nyelvadók ők se lehettek.

Kr. u. 560 táján jelentek meg Baján nagykirály avarjai. Általában úgy vélik, hogy a kínai forrásokban szereplő zsuan-zsuanokkal azonos hódító népesség volt. Némelyek a heftalitákkal, vagyis a nyugati hunokkal azonosítják őket. Mások a két nép egymással való keveredésében, esetleg szövetségében látják a megoldást. Kezdetben a Kaszpi-tengertől az Alpok keleti nyúlványáig terjedt birodalmuk, de 628-ban Konstantinápoly alatt elszenved vereségüket kihasználták a meghódított népek, fellázadtak, és az avarok birodalma a Kárpát-medencére zsugorodott. A hódítással létrehozott birodalmaknak az a gyengéjük, hogy az alaplakosság nem azonos a hódítóval, s ha komoly megrázkódtatás éri, vagy hiányzik az erőskezű vezető, szétesik. Nyelvadók ők sem lehettek.

László Gyula régész-történész tanár úr vetette fel a „kései avarokat”, mint az esetleges nyelvadókat, akik a 670-es évek táján, nagyszámban költöztek be a Kárpát-medencébe. E népről semmiféle írásos forrásban nincs említés, csak a keleti kapcsolatokra utaló, agyagból készített edényeik adnak alapot e feltevésnek. Nehéz elképzelni, hogy a kérdéses korban, egy nagylélekszámú népmozgás történt, s arról ne lenne említés valamely korabeli, vagy az esemény lezajlása utáni krónikában, feljegyzésben. Az ismert forrásmunkákban ilyenről nincs említés. László lehetségesnek tartotta, hogy a Nesztor Krónika ama megjegyzését, hogy „eltűntek, mint az oborok”, rájuk vonatkozhat. Ennyi, és nem több.  Ez már azért is furcsa jelenség, mert e népesség a feltevés szerint földműves volt. Annak, hogy egy letelepedett, földműves nép felkerekedjen, és más vidékre költözzön, szinte kizárólag egy jelentős éghajlati változás adhat okot. Ilyenről nem esik szó. Ha az „oborok” eltűnése mégis valós lenne, akkor az egy kis lélekszámú népre vonatkozhat. Avagy egy részük, valamely hódító pusztítása elől menekült, de nem akkora számban, mint ahogy azt László feltételezte. Egy előadása alkalmával „milliós” számot említett. Sokkal valószínűbb, hogy ama bizonyos, „kései avarokhoz” köthető edényfajta készítésének módja terjed el, honosodott meg a Kárpát-medencében is.

Maradtak tehát a „honfoglalók”, vagyis Árpád népe. Már éppen ideje lenne, hogy e szót egyszer és mindenkorra kiiktassuk a használatból. Igaz ugyan, hogy Árpád népe részére a 895-ös bejövetel „honfoglalás” volt, de nem volt az a már letelepedett helyi népesség részére. Ez nyilvánvaló. Minden jel arra mutat, hogy Árpád népe is hódító volt, jelentősebb alaplakosság nélkül. Nyelvadók tehát aligha lehettek. Nem is voltak egységesek. Azért kötötték a vérszerződést. Ettől függetlenül nekik megvan a helyük a magyar történelemben, mert ők voltak, akik a Kárpát-medence népességét megszervezték, és lefektették a magyar nagyhatalmiság alapjait. A hun-magyar rokonság bennük keresendő. Hun ivadéknak vallották magukat, és ennek valóságához nem férhet kétség. A kérdés tehát, hogy milyen nyelven beszélt a Kárpát-medence letelepedett, földműves népe, amelyik már a Kárpátok koszorúján belül élt a kimmérek megjelenése előtt is?

Az Eredetünk és őshazánk című munkámban fejtettem ki ebbéli nézeteimet, melynek alapjait 1988-ban dolgoztam ki. Azóta csak megerősödött bennem ama nézet, hogy az újkőkor hajnalán az Észak-Mezopotámiából szétáramló földműves népesség már hét-nyolcezer éve benépesítette az egész Kárpát-medencét, sőt a Duna vonalán a Rajnáig jutott. Nézzük tehát, hogy hogyan is lehetett?

A magyar őstörténettel és eredetkérdéssel foglalkozók nagyobb része figyelmen kívül hagyja a földrajzi és természeti adottságokat, és főleg az időnkénti éghajlati változásokat, amelyek alapjában rendezik át az életlehetőségeket, sőt az életteret is. Ezért történik az, hogy némelyek a 350 ezer éve élt vértesszőlősi emberről úgy írnak, mintha a Kárpát-medencében uralkodó természeti és éghajlati viszonyok azóta mit sem változtak volna. Samu tehát egyenes ági ősünk. Varga Csaba, Szakács Gáborral való beszélgetése során így nyilatkozott: „Nem tudom miért, de ez az ősi jelkészlet a dél-francia, spanyol, portugál területekről 6-8000 (talán 10.000) évvel ezelőtt vándorútra kelt. „Átköltözött” a Kárpát-medencébe és lehorgonyzott itt, s mindmáig itt is van.” (Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás. 199. oldal.) Nos, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Európa, vagy legalábbis a számunkra fontos földrész éghajlata egy alapvető változáson ment át a jégkor végén (kb. 12-13 ezer éve), amikor is egy nagy lehűlés történt, majd ezt követte egy újabb nagy változás az ellenkező irányban (kb. 11 ezer éve), amikor a hidegégövi éghajlat a mérsékeltre változott, amely alapjában átrendezte a természeti adottságokat, az életlehetőségeket és életviszonyokat. Európa éghajlata, rövid idő leforgása alatt az egyik szélsőségből a másikba ment át. A mérsékelt égöv beálltával a hidegégöv északabbra húzódott, és a Pireneusok északi és déli oldalán élő jégkori vadászoknak megnyílt az út kelet felé, akik magukkal hozhatták ama jelkészletet, amelyet kedvező életviszonyok közepette, a korábbi tízezer évek során létrehoztak. Ezzel lehetne magyarázni Varga Csaba véleményét, amelyet nem lehet kizárni a lehetőségek sorából. Azonban, csínján kell bánnunk e lehetőséggel, mert ha a kérdéses kort lebontjuk apróbb részleteire, akkor úgy tűnik, más megoldás is elképzelhető, sőt, valószínűbb.

 

 

Az utolsó jégkor Európában: 1. A kékkel átlózott területeket a jégpáncél borította. 2. A piros függőleges vonalakkal hálózott terület állandó fagyott talajú tundra, melynek az Északi-Kárpátok is része volt. 3. A barna függőlege vonalakkal hálózott terület a Kárpát-medence, mely erdős tundra volt. 4. A lilával átlózott terület tengermelléki tundra. 5. A zöld vízszintes vonalazású terület tengermelléki tundra fagyott talaj nélkül. (László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig.)

 

Friedrich Klára és Szakács Gábor Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig című könyvük 115. oldalán közölnek egy régészeti lelet képét, melyen írásjelekhez hasonló karcolatok vannak. A leletet a bajóti Jankovics-barlangban találták, és korát kb. 20 000 év körülinek becslik. A T. G. E. Powell Prehistoric Art című könyve 15. oldalán közöl egy kőből faragott istennőképet, amelyet gravetti műveltség népe, vagy velük egy időben élő nép alkotott, tehát valamikor a jégkor utolsó szakaszából való. A lelet Észak-Olaszországban, Savignano vidékén került elő. Az istennő jobb combján egy Y és egy V vésete látszik. De, mert a V jobb oldali szárának csúcsából egy kissé lefelé hajló vonal is van, ezért az összevonás is elképzelhető. A két jel között egy jobbra dűlő függőleges fehér vonal is látható, de a fényképről nem lehet megállapítani, hogy ez a tudatosság műve lenne, avagy nem. E jelek elkerülték Powell figyelmét, pedig csodálattal énekli meg a művészi munkát. E két régészeti lelet azt igazolja, hogy az írásjeleknek nem okvetlen kellett a Pireneusok vidékéről jönni a Kárpát-medencébe. A folytonosságban – ugyanis – történt egy hatalmas törés, melyet nem lehet kifelejteni az egyenlegből.

            Savignano-i istennő

 

A jégkor kb. 11 ezer éve ért véget, de nem akárhogy. Az utolsó egy-két ezer év, tehát 12-13 ezer éve volt a leghidegebb, amelyről Gáboriné Csánk Vera régésznő azt írja Az ősember Magyarországon című munkájában, hogy „Európa déli részén sarkköri növények élnek, rénszarvascsordák járnak, …. Spanyolországban is megjelenik a rénszarvas, …” (244. oldal.) A Kárpát-medencében a júliusi átlaghőmérséklet a 12-13 C. fok körüli volt. Ez 10-12 fokkal alacsonyabb a mainál. Az Alföldön ettől is hidegebb volt. E korban tehát egy alapos átrendeződés történt. Az emberek és állatok vagy délebbre húzódtak, vagy elpusztultak. Erre köszöntött rá a 180 fokos fordulat – 11 ezer éve –, amikor is az éghajlat egy újabb változáson ment át a felmelegedés irányába. Azon állatok, főleg a nagyállatok, amelyek e szélsőségekhez nem tudtak alkalmazkodni, elpusztultak, mint például a mamut és barlangi medve utolsó példányai. Vajon mi történhetett a Pireneusok északi és déli vidékén élő ősvadászokkal, akik barlangrajzai csodálatba ejtették a világot? Egyenes úton érkezte a Kárpát-medencébe, avagy kerülő úton, Délnyugat-Európán át, nagyon súlyos megpróbáltatások közepette? Mi történhetett a Kárpát-medence ősvadászaival e változások hatására?

Mielőtt tovább folytatnánk, íme itt egy másik ragyogó példa egy későbbi korból, igazolva azt, hogy az éghajlati változások milyen hatással vannak az élővilágra, beleértve az embert is. László Gyula a Vértesszőlőstől Pusztaszerig című munkája 76. oldalán a következőt írja: „Maga a népesség őslakónak számít ezen a területen, mert a tiszai műveltség népének utóda, amelyik a paraszti életformáról lassan áttért a pásztorkodásra, és az egy faluban lakásról a téli-nyári szállások kettős rendszerére.” Nos, ez a rézkorban, Kr. e. 2200 táján történt. De miért?

2008. április 6-án, Amerikában a Discovery televízió csatorna egy figyelemreméltó összeállítást sugárzott Why Ancient Egyip Fell (Miért dőlt meg ősi Egyiptom) címmel. A tudósok már régóta keresték, hogy mi okozhatta Kr. e. 2200 táján Egyiptom összeomlását. Igen, ez pontosan egybeesik a korral, amikor a Kárpát-medence földművesei állattenyésztésre tértek át. Az adásban bemutatták, hogy a mai tudomány, a fejlett műszerek és mérések segítségével, mint tud visszapillantani a múltba. A tengerek fenekéről rétegeződési oszlopokat emelnek ki, és azokat kielemzik. A kérdéses kort képviselő rétegben 400 százalékkal több dolomitot találtak a normálisnál, ami a szárazviharok beálltát jelzi. Észak-Európa és Észak-Amerika éghajlata lehűlt – nincs egységes vélemény arról, hogy mi lehetett az oka, de többen a golfáram leállására, vagy délebbre húzódására gyanítanak –, és a délebbi területek, beleértve Észak-Afrikát is felmelegedtek, és nagy szárazság vette kezdetét, olyannyira, hogy a Nílus deltája is kiszáradt. Ősi Egyiptomot nem külső ellenség döntötte meg, hanem az időjárás jelentős változása. A Kárpát-medence földművesei nem divatból váltottak át állattenyésztésre, hanem az egész földrészt befolyásoló éghajlati változás. E lehűlés kb. 200 évig tartott, mert Kr. e. 2000 táján megjelent a péceli műveltség népe, amely földműves volt. Eljött tehát az ideje, hogy az őstörténet-kutatók felismeréseik megfogalmazásánál figyelembe vegyék az éghajlati változásokat is.

Ezek után térjünk vissza az utolsó jégkor, utolsó szakaszára. A Kárpát-medence az utolsó jégkorban erdős tundra volt, de hogy milyen lehetett az utolsó egy-kétezer évben, amely a leghidegebb volt, arról csak sejtéseink vannak. Nem valószínű, hogy jégpáncél borította, mint ahogy egyesek vélik, de hogy a korábbi időjáráshoz viszonyítottan sokkal zordabb lett, azt biztosra vehetjük. E kort megelőzően itt volt a hidegégövi nagyállatok téli szállásterülete, legelője. Az itt élő emberek főleg barlangok és melegvizű források közelében ütötték fel telephelyüket. Nagyállatokra vadásztak, s nyáron, mikor ezen állatok követték a természetet, és keresték a Kárpát-medencén kívüli északi legelőket, az ember családostól együtt követte őket. Ez eddig rendben is lenne, de újra kell gondolni, hogy mi történt, miután bekövetkezett a nagy lehűlés. Amikor Európa déli vidékeit is a sarkköri növényzet vette birtokába, és megjelentek a rénszarvascsordák? Elképzelhető, hogy a Kárpát-medence ebben az időben a nagyállatoknak nem a téli szállásterülete lett, hanem a nyári legelője? Ez egy alapvető változást jelent. A megmaradt ember és állat csak a Balkánra húzódhatott vissza. Milyen hatása volt e lehűlésnek a Kárpátokon túli síkságokra? Elképzelhető, hogy e területeken élők a Fekete-tenger és a Kaukázus közvetlen közelében találtak menedéket? Némelyek talán a Kaukázus déli vidékeiig hatolhattak? Észak-Mezopotámiába? Amennyiben így volt, úgy, az nyelvi szempontból sok mindent érthetőbbé tesz.

Ezek után nézzük, hogy mi történhetett, mikor Európa, azon belül a Kárpát-medence éghajlata a hidegégöviből a mérsékeltégövbe ment át. Amint említettük, ez egy 180 fokos fordulat volt a felmelegedés irányába. A hegyekben felhalmozódott hatalmas mennyiségű hó és jég olvadását eredményezte, ami áradatként zúdult az alföldi részekre, amely elmocsarasodott, sőt a legalacsonyabb részeket az állóvíz boríthatta el. Ehhez még az is hozzásegített, hogy a hó és jég olvadásából keletkezett bőséges vízmennyiség párolgása feldúsította a légrétegeket, és beálltak a hatalmas viharok, esőzések. Az így kialakult viszonyok nagyon kedvezőtlenek volta az emberi létfenntartást illetően. Legfeljebb csak néhány magaslati ponton, némelyek úgy vélik, hogy úszólápok tetején találtak megfelelő helyet, ahol megélhetésüket biztosítani tudták. Amennyiben az úszólápok szóba jöhetnek e szempontból, úgy azok kialakulásához is huzamosabb időre volt szükség. Az alföld déli egyharmadán az életlehetőség a jégkorban is más lehetett, mint az északi kétharmadban, de mikor elmocsarasodott, akkor az ott élő emberek is kénytelenek voltak délebbre húzódni a Dinári- és Balkán-hegység völgyeibe, ha ez a nagy lehűlés korában nem történt volna meg.

Így telhetett el jó két-háromezer év, miközben a lassú, de egyre gyorsuló felszáradás is folyamatban volt. Kialakult a mérsékeltégövi növény- és állatvilág, és mintegy nyolc-kilencezer évvel ezelőtt a Kárpát-medence alkalmassá vált a földművelésre. Az északi vidékeken a vadászok jelentek meg elsőként, melyről Jászberény környékén a kilencezer, míg Tarnaörs vidékén a nyolcezer évvel ezelőtti telephelyek tanúskodnak, akik ekkor már csak a mérsékeltégövi állatokra vadászhattak és – természetesen – halászhattak. A dél-alföldi és erdélyi részeken ebben az időben a földművesek jelentek meg, elsőként.

Az átmeneti kőkor (Kr. e. 9000-5500) ideje alatt a Kaukázus alatti térségben nagy változások történtek. Felismerték a vadbúza és vadárpa termesztését, majd pedig a lencséét, babét és datolyáét is. Kialakultak az első földműves közösségek. Bekövetkezett egy népesedési robbanás, és e földművesek terjeszkedni kezdte a szélrózsa minden irányába, és megtelepedtek a földművelésre alkalmas vidékeken. Ekkor mentek le Dél-Mezopotámiába is, ahol létrehozták a világ legismertebb korai magas-műveltségét. A szintén híres Nílus-menti műveltség alapjait is ők rakták le. A Balkán délkeleti csücskét Anatólián, majd az Égei-tenger szigetein át kilencezer éve érték el. Innen a tenger partvidékén tovább terjeszkedtek, de fő terjeszkedési útvonaluk a Vardar és Morava folyók völgye volt. A Dinári- és Balkán-hegységet e két folyó völgye választja el egymástól. Mikor a Déli-Kárpátokhoz értek, akkor egy részük a keleti, másrészük a nyugati irányba terjeszkedett, de nagyobb részük a Kárpát-medencében talált életlehetőséget. Telephelyeikre a régészek, először a Vaskapu alatti térségben találtak rá. Első leleteiket a Belgrád melletti Vincsa nevű helység vidékén kerültek elő, ezért ezen újkőkori műveltséget Vincsa-műveltségnek nevezik, amelybe bele tartozik a magyar Körös-műveltség területe és Erdély is. Ez tehát az újkőkori földművesek által létrehozott első európai magas-műveltség, amelyik másfél-kétezer évvel megelőzte a dél-mezopotámiait és az egyiptomit is. A néhányszáz évvel később a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti területet is benépesítették, melyet a régészet Cucuten-műveltségnek nevez. A Kárpátokon belül a Körös-műveltséget, majd pedig az alföldi és dunántúli vonaldíszen edények műveltségét hozták létre a korai földművesek.

 

 

 

A Tordos-Vincsa-műveltség a kék pontokkal behatárolt területe. Az újkőkori földművesek a Vardar és Morava folyók völgyében terjeszkedtek északra. (E térkép Marija Gimbutas tétképe nyomán készült)

 

Elgondolkodtató ezen ősparasztok népi összetétele is. Vajon hány százalékuk lehetett, akik észak-mezopotámiai gyökerekkel érkeztek a Kárpát-medencébe? Nyilván, azok utódai, akik az éghajlati változás miatt a Balkánra kényszerültek, most ők is északabbra igyekeztek. Vajon még mindig vadászok voltak, avagy eltanulták már a földművelést a jövevényektől? Erre az új természeti viszonyok is kényszeritették őket.

Nem lehet kétséges, hogy az ősvadászok nagyobb része, mint földművesek vették birtokba őseik vadászterületeit, ha nem, rövid időn belül azzá lettek. Jelek szerint az Észak-Balkánról indulók még vadászok voltak. Milyen nyelven beszélhettek mind az egyik, mind a másik közösségbe tartozók? Ha a földművesek, a Balkánra való érkezésük idején nem azonos nyelvet beszéltek a helyben találtakkal, akkor ezer év állt rendelkezésükre, hogy még a Kárpát-medencébe való beköltözésük előtt nyelvük ötvöződjön. Szinte biztosra vehetjük, hogy a mezopotámiai eredetűek nyelve megtartotta uralkodó szerepét, mert egyébként a magyar nyelv nem lehetne rokona a dél-mezopotámiai sumérek nyelvének – amit nemzetközi tudósok állapítottak meg –, akiktől már jó ezer/kétezer éve elvált. Ha ugyanis ősiségünket, eredetünket kutatjuk, akkor nyelvünk mibenléte lesz a döntő érv a mérleg serpenyőjében. Láthatjuk tehát, hogy embertanilag már ezen ősparasztok is kevertek voltak. A kérdés genetikai szemszögből való megközelítése nem mutatkozik gyümölcsözőnek, mert vannak vizsgálati eredmények, melyek keleti kapcsolatainkat erősítik meg, míg mások szerint a lengyeleknek, ukránoknak és horvátoknak vagyunk a legközelebbi rokonai. Mindennek ellenére, nyelvük a Kárpát-medencébe való megérkezésük idején egységes és a mai nyelvünknek őse lehetett, mert egyébként nem maradhatott volna meg a később kialakult, és a Duna-Tisza medencéjét körülvevő indo-európai nyelvek tengerében.

Ha magunk elé teszünk egy térképet, amelyen fel vannak tűntetve finnugor nyelvrokonaink földrajzi elhelyezkedése, akkor láthatjuk, hogy Északkelet-Európában, Finnország és az Urál-hegység délnyugati lábánál fekvő Baskíria közötti térséget ők lakják be. Ezek a lappok, a finnek, az észtek, a lívek, a vótok, a veszpek, a cseremiszek, a permiek, az ugorok, és a Volga felső folyása alatt élő merják, muromák és mordvinok. Elképzelhető, hogy e népek egyenes ági leszármazottai az ősvadászoknak, akik a nagyállatokat követve kerültek e vidékre? Igen. De honnan? Lehetséges, hogy egy részük Észak-Balkánról induló, a Kárpát-medencén áthaladó ősvadászok voltak, akik útba ejtették Jászberény és Tarnaörs vidékét, majd folytatták útjukat Északkelet-Európa irányába. Nagyobb részük azonban, a Fekete-tenger és a Kaukázus vidékéről, az állatokat követve nyomulhatott északra, némelyike, esetleg jelentős része éppen a Kaukázus déli vidékeiről. Ez magyarázatot adhat a földművesek és a kelet-európai ősvadászok nyelvi rokonságára, mert azonos központ hatásköréből áramlottak ki.

A jégkor mostoha körülményei közt, lassú lehetett a nyelvfejlődés, és alacsony volt a szókészlet. Az utolsó egy-két ezer évben, amikor a puszta lét fenntartása is komoly feladat volt, inkább visszafejlődés történhetett. Nem igen volt szükség 1000-1200 szónál többre. Ez alól talán a Pireneusok vidékén élők voltak a kivétel, mert ők éltek a legkedvezőbb életkörülmények között, erről tanúskodnak barlangrajzaik és írásjeleik is. Igen, de ha Spanyolországban is megjelentek a rénszarvasok, akkor ők se úszhatták meg az utolsó hideghullámot következmények nélkül. Következmények nélkül talán nem, de átvészelték a hideghullámot, mert barlangművészetük a mérsékelt égöv beálltával indult hanyatlásnak. Jelentős részük azonban, délebbre kényszerülhetett, és némelyikük kerülő úton juthatott a Kárpát-medencébe, amennyiben ők hozták magukkal az őskori írásjeleket, mint azt Varga Csaba gondolja. Amennyiben figyelembe vesszük e lehetőséget, akkor az újkőkor kezdetén nem kettő, hanem három fő népcsoport népesítette be a Kárpát-medencét: 1. A Pireneusok vidékéről érkező ősvadászok, 2. A balkáni ősvadászok, 3. Az Észak-Mezopotámiából kiáramló földművesek. A végeredményen ez semmit se változtat, mert sumér-magyar nyelvrokonság alapján arra kell következtetni, hogy a földművesek nyelve volt az uralkodó, vagy a három népcsoport nyelve között csak tájszólási különbségek voltak, amely az egynyelvűség irányába mutat. Ha a Pireneusok vidékéről érkezők – ha voltak ilyenek – nyelve nem volt azonos a földművesek nyelvével, akkor jelentéktelen százalékban érkezhettek. Ebből láthatjuk, hogy a sumér-magyar nyelvrokonság azért nem hanyagolható el, mert az eredetkérdésünk meghatározó tényezője. Mint ahogy a népesség szaporulatának, úgy a nyelv lendületes fejlődésének is a földművelés lett a mozgatója. Az újabb és újabb felismerések, újítások új szókat követeltek, s mert az emberek letelepedett életet éltek, az életfeltételek sem követelték meg a vándorlást, megszűnt a vadászok időszakos, de mégis rendszeres találkozás. Minden egyes természeti határokkal övezett terület népességének nyelve sajátosan fejlődött, ami az ősnyelv elkülönüléséhez vezetett. A magyar nyelv azért maradhatott meg a Kárpát-medencében, mert népsűrűsége – amely legalább kétszerese lehetett az átlagnak – és elzártsága, tehát természetes határai ezt lehetővé tették. Finnugor nyelvrokonaink azért tarthatták meg őskori nyelvüket, mert olyan földrajzi térségben telepedtek le, ahol bántatlanul élhették sajátos életüket, még hosszú ezer éveken át.

A magyar nyelv azonban a török nyelvekkel is rokonságban áll. Nyelvtani egyezések is vannak, de a szókincsben való egyezés sokkal jelentősebb a finnugor nyelvek szóegyezéseinél. Újabban (2007) pedig Obrusánszky Borbála a Hír TV Pörzsölő című műsorában úgy nyilatkozott, hogy kb. 2000 mongol-magyar azonos szó van. Tudjuk, hogy az ujgurok nyelvében is szép számmal vannak szavak, melyek a magyarban is megvannak. Az előzőekben említés esett arról, hogy Észak-Mezopotámiából a földművesek a szélrózsa minden irányába, tehát keleti irányba is terjeszkedtek. Kr. e. 2000 táján érkeztek az ujgurok földjére. Lehet, hogy az altáji nyelvekkel való rokonság ebben keresendő, de azt se lehet kizárni, hogy éppen az ősnyelvben, amelynek nagyobb volt a földrajzi kiterjedése, mint ahogy eddig szóesett róla. Nem valószínű, hogy a magyarság és a magyar nyelv Belső- vagy akár Közép-Ázsiából jött volna, de az oda- és visszavezető szálak tisztázása nagyon fontos lenne. Az előzőekben felsoroltak alapján sokkal valószínűbbnek mutatkozik a Kis-Ázsiából származó földművesek és a Balkán ősvadászai nyelvének ötvözete – ha két különböző nyelvet beszéltek volna –, jó nyolc/kilencezer évvel ezelőtti időkből.

Az emberiség fejlődésének legnagyobb szellemi vívmánya az írás. A litván származású régésznő, Dr. Marija Gimbutas arról ír The Living Goddesses (Az élő istennők) című könyvében, hogy a pontok, vonalak és nyilak mellett a V, Y, M és P alakú jelek, a régészeti leletek tanúsága szerint, többtízezer évre vezethetők vissza. Erről tanúskodik a savignanoi istennőn látható Y és V alakú jel is. E jelek abban az időben, és még utána hosszú tízezer éveken át, nem valószínű, hogy egy bizonyos hangot képviseltek, hanem valamely fogalom vagy név jelölésére használták őket. Az, hogy ezer éveken át megmaradtak, jelzi, ama fogalmak, amelyeket képviseltek, nagyon fontos szerepet töltöttek be az őskori ember életében, és azok maradtak az újkőkori fölművesekében is, egészen a bronzkorig.

Az M alakú jel esetleges mondanivalóját az Eredetünk és őshazánk című munkámban elemeztem, és arra az álláspontra jutottam, hogy népnevünk, vagy egy Magar, Magyar nevű istennő rejtőzhet mögötte. A környezet és létfeltételek hatásai a nyelvek kialakulásában című munkámban, ezt módosítottam, mert időközben megtudtam, hogy a makar, magar a sumérban és ógörögben egyaránt „boldogot” jelent. A három régészeti tárgyon – az egyiptomi és anatóliai istennő, valamint a szolnoki edénytöredék – lévő jelek olvasatát a „magyar” szó helyett a „boldog”-gal helyettesítettem. S mert mind a három tárgynak istennői vonatkozásai vannak, a Boldogasszony olvasat lehetőségét javasoltam. Íme:

 

A magyarok Nagyasszonya vagy A Boldogasszony

 

Kezdjük az egyiptomi szobrocska lehetséges olvasatával, mert az a legmegbízhatóbb. Ha ugyanis ránézünk ezen istennőre, azon érzésünk támad, hogy mond valamit. A sas fej, a feltűnő kartartás a becsukott ujjakkal a szándékosság félreérthetetlen jelzői. Az egész test megformálása pedig a búzamagra emlékeztet: Mag. A termékenységi vallás istennőjéről lévén szó. Ha vallatóra fogjuk ezen istennőt, akkor az egyiptomi hieroglifákat kell segítségül hívni. A hieroglifákban a sas az A betű jele. A kezet a becsukott ujjakkal az egyiptológusok khefa-nak olvassák, de mindjárt meg is magyarázzák, hogy ez annyit jelent mint grasp = markol (Wilkinson). A mellékelt képen ez jól látható, amint öt kéz markol egy kötelet. A karok olvasata pedig ka. Nos, e jeleket kell egybeolvasni ahhoz, hogy kiderítsük az ősi egyiptomiak üzenetét. Íme: A sas fej A, kéz a becsukott ujjakkal ma-rkol, a feltartott karok ka, s mert a egyiptomiak is k-val képezték a többes számot: kak, vagyis karok. Összeolvasva: A makarok, vagy A magyarok, ehhez olvassuk a szobrocskát istennő vagy nagyasszony értelemmel. Megkapjuk tehát A Magyarok istennője vagy A Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Tévedés lenne az olvasat helyességét állítani, annyit viszont igen, ha a jelölt fogalmakat egybeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk.

 

Magyarok szülőföldje vagy Boldogasszony szülőföldje

 

A törökországi Çatal Hüyük újkőkori településének feltárásáról James Mellaart könyvében (The Neolithic of the Near East) olvashatunk. Több mint 10 hasonlóan kimunkált istennői szobrocskát találtak, melyek azonos üzenetet tolmácsolnak. Mind a termékenységi vallás istennői, nagyasszonyai. Mellaart a következő üzenetet olvassa ki a szobrocskából: women giving birth, vagyis az asszony szül.

Szülő asszony. Az asszony lábai között valóban gyermekfejet látunk. Mellaart azonban figyelmen kívül hagyta az asszony térdeire és hasára bekarcolt íveket. Együttesen a hármas halmot alkotják (Tomory Zsuzsanna felismerése). A hármas halomnak nemzetközileg elfogadottan föld, ország az elsődleges értéke, olvasata, de lehet hegyet is írni, jelölni vele. Nos, ha a két fogalmat egybeolvassuk, megkapjuk a szülőföld olvasatot. Kérdés: kinek a szülőföldje? Ha gondosan megnézzük a szobrocska oldalát is, akkor látjuk, hogy a párduc első és hátulsó lába, valamint a lelógó has egy nagy M alakú jelet képez. A lelógó has ugyanis szögesített, vagyis nem természetszerűen ívelt. A szándékosság nyilvánvaló, tehát valamit mondani akartak vele. Valakinek vagy valaminek az M hanggal kezdődhetett a neve, és ez a valaki vagy valami olyan fontossággal bírt, hogy e jel ezer évekkel később megmarad a latin ábécé M betűjének, és nagyon hasonlít a magyar rovásírás M betűjéhez is. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar szónak valamilyen változata rejtőzhet? Ha igen, akkor a szobrocskán szereplő jelek egybeolvasása esetén megkapjuk a Magyar szülőföld, Magyarok szülőföldje olvasatot. Merész feltevés, de még senkise jelentkezett, hogy más nyelvek segítségével értelmes mondatot tudna kiolvasni a szobrocskán szereplő jelekből.

A harmadik újkőkori tárgy, egy gabonatároló edény nyaktöredéke, mely a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítását gazdagítja. Eme cserépdarabon két jel szerepel, melyek az előzőekben tárgyaltak segítségével olvashatók. Az egyik a nagy M alakú jel, a másik egy háromszög, melyet az M alakú jel V szöge és a fenti díszítés vízszintese képez. A nagy M alakú jel az anatóliai szobrocskákon is megvan, s amint a szobrocska lehetséges olvasatából kiderül, talán éppen a magyar szó rejtőzhet benne. A cserépdarabon szereplő két jel esetében is e lehetőséget választjuk. A nagy M alakú jelet tehát ebben az esetben is magyar, magyarok értelemmel olvassuk. A háromszög olvasata nemzetközileg elfogadottan a nőiség, istennő, áttételesen nagyasszony értelemmel olvasandó. Ha tehát a két jelet egybeolvassuk, akkor megkapjuk: Magyarok Istene, vagy a Magyarok Nagyasszonya. Mindezt egybevetve tehát nem lehetetlen, hogy azon ősi nép, mely a hosszú ezer évek során a Kárpát-medencében letelepedett meg, a magyar nyelv ősalakját beszélte.

 

Magyarok Nagyasszonya vagy Boldogasszony

 

A makar, magar szók értelmét illetően Magyar Adorján Az ősműveltség című hatalmas munkájában találunk útbaigazítást. Íme: … a görögben makarosz, a szumerben és asszírban pedig magaru = boldog.” (40. oldal) A makar, magar szóknak tehát hajdanában boldog volt az értelme.

Zakar András A sumér hitvilág és a Biblia című munkájában szintén találunk utalást a makar szóra (46. oldal). Íme: „A Nagyboldogasszony (Bódogságos Asszony, Boldogasszony, Nagyasszony) elnevezés hagyományának egyébként magyar földön nagy irodalma van. Lásd Ipolyi Arnold, Berze Nagy János, Kálmány Lajos, Kandra Kabos, Bálint Sándor, stb. műveit, legújabban pedig Fetich Nándor tanulmányát. Bau az Istenanya, a termékenység anyja egy másik elnevezése (epiteton) Sumérban, a Dug jelentése pedig hős, szent. Az összetétele: Baudug – Boudug – Bódog – Boldog önmagában is kifejezi a nép nyelvén a Boldog-asszony jelentést. Ugyanezt az értelmezést erősíti meg az újszövetségi szentírás: „íme mostantól fogva Boldognak hirdet engem minden nemzedék” – mondja Szűz Mária az ő hálaénekében (Luk. 1, 48). A klasszikus görögben makar, aros jelentése: boldog, az istenekről mondva.”

Boldogasszony tehát az életet adó anya, termékenységi vallás nagyasszonya. Ezt látszik alátámasztani ama tény is, hogy az áldott állapotban lévő asszonyt a magyar ember boldogasszonynak nevezte, és a még le nem züllesztett vidékeken ma is annak nevezi. Erre utalhat a szólás-mondás is, mely szerint „Szegény ember gondját Boldog Isten bírja.”

 Nos, Gimbutas könyvében van egy olyan közlés, amely e lehetőséget alátámasztani látszik.

A régi emberek jelképekben gondolkodtak, az istenségeket tulajdonságokkal ruházták fel, és olyan állatokat választottak jelképeknek, amelyek e tulajdonságokat megtestesítették. Az életet adó anya, az élet és egyben halál úrnője is volt, aki meghal, de hamvaiból ismét feltámad. A jelképiség céljából kedvelték azon állatokat, amelyek átalusszák a téli hónapokat, de tavasszal ismét életre kelnek, mint például a medve. Gimbutas azt írja, hogy a nagy M jel, mint jelkép a békát képviseli, ez pedig egy bizonyos istennőt. Ez meglepő, de a béka is átalussza a telet, de még ettől is fontosabb, hogy tojásai a vízben kelnek ki, és az ebihalak abban fejlődnek ki. Az emberi élet is az anyaméh vízében fogan, és a mag, a magzat abban fejlődik ki. Ebben van a nagy hasonlat, sőt a természeti és eszmei azonosság is.

Magyar Adorján Az ősműveltség című hatalmas munkája 493. oldalán a következőt írja: „Szerintem ugyanis, amint ez népmeséinkből és egyéb néprajzi adatokból is kitűnik, a béka őseinknél a nőiség és víz egyik jelképes és költői megszemélyesítője volt. Sőt, jelképezte a nő anyaméhét is, mivel alakja ahhoz valóban hasonlítható.”

Gimbutastól még a következőket is megtudjuk:

„Az egyiptomiak tisztelték a békát, mint Heket-et, az élet ősanyját. A korai uralkodóház előtti időkben (Kr. e. 3100 körül), őt mint békafejű asszonyt ábrázolták, aki a varangyos béka képében istennőnek adta ki magát. A hieroglifákban „béka” volt a jele. Heket uralkodott a termékenység és a halál utáni feltámadás felett is. Heketet kapcsolatba hozták a görög Baubo-val, aki valószínű bába (szülésznő) volt, és a sumér Bau-val, akit Baba-nak is neveznek. Bau a suméreknél a gyógyászat és gyógyítás istennője volt.”

Egyptians revered the frog as Heket, primordial mother of all existence. In the early predynastic period (around 3100 B.C.), she was portrayed as woman with a frog head, or as a frog toad impersonating the goddess. “Frog” was her hieroglyphic sign. Heket controlled fecundity and regeneration after death. Heket has bin connected with the Greek Baubo, probably a wet nurse, and with the Sumerian Bau, also called Baba. Bau was the Sumerian goddess of medicine and healing.” (28. oldal.)

Gimbutas ezek után megemlít néhány példát a mai nyelvekből. Némely európai nyelvben – írja – „bau” vagy „bo” szógyök, mint például a varangy, a boszorkány és gomba szókban van meg. A litvánban „baubas” és „bauba” félelmetes boszorkány vagy szörny. Franciaországban a „bo” (Haut Saone tartomány), „botet” (Loire) és „bot” varangyot jelent. Magyarban csak annyit mondhatunk, hogy a „béka” szónk kezdőhangja, a „b” egyezik. Lehetséges, hogy nekünk is volt „bau” vagy „bo” szónk, ami békát jelentett, de jelen ismereteink szerint a „Boldogasszony” hozható fel, melyet a görög Baubo, és a sumér Bau vagy Baba is alátámaszt. „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátronánk.” Őshitünk felfogása szerint (Nagy)-Boldogasszony a világmindenséget szülő ősanya. Itt tehát nincs szó félelmetes boszorkányról vagy szörnyről, de lehet, hogy az indo-európai népek gyűlölettel néztek Európa műveltségalkotó, ragozó nyelvű ősnépére és istennőjére. Ami nálunk szent volt, az náluk a félelem és gyűlölet tárgyát képviselte. Ma is így van. Megemlítendő az is, hogy a magyar népmesékben a varangyos béka képében, nem a tündérek és más jótevők (Boldogasszony), hanem a szörnyek, a boszorkányok jelennek meg.

Erdélyben Lukács atya foglalkozik „Babba Mária” és Szűz Mária kapcsolatával, ami eszmeileg és hittudományi szemszögből jogos is lehet, de történetileg Babba Mária nem hozható kapcsolatba, és főleg nem azonosítható Szűz Máriával, sokkal inkább ősvallásunk istennőjével, Boldogasszonnyal.

Torma Zsófia, 1874-ben a Maros-menti tordosi ásatás alkalmával előkerült leleteken írásjeleket ismert fel. Torma felismerte, hogy e jelek némelyike nagy hasonlatosságot mutattak a mezopotámiai sumérok írásjeleivel. Ezt nagy méltatlankodással fogadták a Magyar Tudományos Akadémiára betelepített Habsburg-tudósok. A kétkedésből kijutott Marija Gimbutasnak is, aki azzal mert előhozakodni, hogy a Vincsa-műveltség földműves népe fejlesztette ki az emberiség első írásrendszerét Kr. e. 5500 és 5000 között. A tudósok is, ismételten bizonyságot tesznek arról, hogy nagyon csökönyösek tudnak lenni. Leginkább a Tordostól mintegy 18 kilométerre lévő Alótatárlakán, 1961-ben talált írásos korong kavarta fel a kedélyeket. A különböző viszonyítások segítségével a korongot mintegy 1500 évvel korábbinak tartják, mint a legrégibb mezopotámiai írás, ráadásul helyi agyagból készült. Ezt több tudós egyszerűen nem tudta elfogadni. Nehezen tudtak/tudnak megbarátkozni Gimbutás ama megfigyelésével is, hogy egy nem szemita vagy indo-európai, hanem egy ragozó nyelvű nép, a Vincsa-műveltség népe – beleértve Erdélyt és a magyar Dél-Alföldet is – alkotta meg a világ első szerves írásrendszerét, közel kétezer évvel a suméreket megelőzve, ez kissé nehezen emészthető. Gimbutas „Old Europeans”-nek, „Őseurópainak” nevezi e népet.  A régésznő a következőképp vélekedik a kérdésről a már idézett könyve 48. és 49. oldalán:

 

Az alsótatárlakai korong, melyen a székely-magyar rovás Z, Ny és Gy betűjének alaki azonosa is megvan.

 

„Absztrakt –  nem képjelek –  jelek alkották az írásrendszert. A vonalasság jellemzi és rendszerezi a korai európaiak írását, hasonló a minoszi vonalas A, a ciprus-minoszi, és a ciprusi szótagíráshoz, amelyek megelőzték a klasszikus világot. Ezen írások, mind hasonló megoldásokat alkalmaznak, vonásokkal és pontokkal módosítják az alapjeleket. A korai európai írás nem „előírás”, amint Shan M. M. Winn vélekedett. Szerves írásrendszert képvisel, akárcsak a kínai, a sumér, az indiai, és az elő-kolumbiai szerves írásrendszerek.”

„Abstract, not pictorial, signs comprised the script. Linearity characterizes and organizes Old European writing, a trait it shares with the Minoan Linear A, Cypriot-Minoan, and Cypriot Syllabic scripts, all scripts of the pre-classical world. All these examples use similar diacritical techniques, such as strokes or dots to modify a basic sign. Old European scripts is not “prewriting” as conceived by Shan M. M. Winn (1981). It represents a true writing system similar to Chinese, Sumerian, Indus, and pre-Columbian “nuclear” (logographic) writing system.”


 

A Rast-i istennő és a Pristina-i korong vonalas írásjelei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tatárlakai korong mellett nagyon fontos a kb., szintén 7000 éves istennő, melyet Nyugat-Romániában, Rast vidékén találtak, és a közel 6000 éves, Pristina közelében előkerült korong. Mindkettő a vonalas írás jeleivel van ellátva. Mindkettőn, ugyanúgy, mint a tatárlakai korongon is megfigyelhető a jelek összevonása. Ezen írásjelek megfejtése még várat magára. A régésznő szerint az a legnagyobb baj, hogy a korai műveltségalkotó népeket az indo-európaiak nyelvükkel és írásukkal együtt, a baszkok kivételével, Európában mind kipusztították, ezért az ő nyelvükön kívül nincs Európában olyan elő nyelv, amely ebben segíthetne. Ezzel az a baj, hogy a baszkok ősei nagyon messze éltek a Vinca-műveltségtől. Megemlíti az etruszkokat is, de hát őket is beolvasztották a rómaiak több, mint kétezer éve. Ettől függetlenül, írásos hagyatékaik ismerete segíthetne. Bennünket, magyarokat meg se említ a régésznő. Valószínű azért, mert csak hivatalos történelmünket ismerte, mely szerint kései jövevények vagyunk Európában, ezért nyelvünk nem lehet kulcsa a megfejtésnek. Abban reménykedik, hogy esetleg a ciprusi és krétai vonalas (Linear) „A” írás megfejtéséhez, a már ismert vonalas „B” lesz az esetleges kulcs. Ha ez sikerülne, akkor a vonalas „A” írás ismerete vezethetne az újkőkori vonalas jelek olvasásához. A sumér ékírások olvasásához a háromnyelvű Bihistumi-sziklafelirat, míg az egyiptomi hieroglifák olvasásához a rozettakőn keresztül vezetett az út. Kicsi annak a lehetősége, hogy az újkőkori Vincsa-írás megfejtéséhez egy olyan lelet kerüljön elő, amelyen az újkőkori írásjelek mellett egy másik, már ismert írás és nyelv szerepeljen. Itt az első írásrendszerről van szó. A többiek ezer évekkel később fejlődtek ki. Így hát elég reménytelennek tűnik, hogy az újkőkori írás valaha is megszólaljon. Avagy talán mégse?

Gimbutas megemlíti idézett könyvében, hogy ezen ősi műveltség még kimutatható Kr. e. 1500 tájáról is a Vaskapu vidékén. Nos, ha tudta volna, hogy ezen újkőkori írásjeleknek számos alaki azonosa van a székely-magyar rovásírásban is, akkor valószínű Erdélyt se felejtette volna ki.  Többen észrevették már, hogy számos újkőkori jel alakilag azonos a rovásírás betűivel. A tatárlakai korongon is van három jel, amely alakilag azonos a magyar rovásírás Z, Ny és Gy betűjével. Gimbutas úgy véli, hogy e jelek nem hangokat, hanem szókat, esetleg szótagokat képviseltek, mert több mint száz van belőlük. Ennyi hangra egyetlen nyelvnek sincs szüksége. De ha, az általa említett kb. harminc jelet – melyek az írásrendszer alapját, gerincét képezték – egészítették ki vonalakkal és pontokkal, esetleg más betűkkel vonták össze, akkor már szóba jöhet az összevont írás, vagyis a ligatúrák, amelyben a jelek nem fogalmat, hanem hangot képviselhettek. A tatárlakai és a koszovói korongon is vannak olyan jelek, amelyek összevonásoknak mutatkoznak. Hiba lenne azonban, kizárólag ebben az irányban kutakodni, mert a szó vagy szótagírás valószínűbb. Az első és legfontosabb feladat ezen írásjelek összegyűjtése lenne. Az eredeti régészeti tárgyak jeleiről a lehető legpontosabb másolatokat kellene készíteni. Csak azután kellene hozzáfogni a megfejtés kemény és időigényes munkájához.

E tekintetben Friedrich Klára már elvégzett egy nagyon fontos munkát. Összegyűjtötte, és egy táblázatban összeállította azon újkőkori írásjeleket, amelyek alakilag azonosak a magyar rovásírás valamely betűjével. Friedrich a Tordos-Vinca-műveltség írásjelei között megtalálta minden magyar rovásbetűnek alaki mását az E-É és Ly kivételével. Ez minden kétséget kizáróan igazolja, hogy az újkőkori írásrendszer jeleinek egy része, a fejlődés folyamán, egy bizonyos hang képviselője lett, ha abban az időben még nem az volt. Igazolják azt is, hogy a rovásírás betűinek eredete visszamegy az újkőkor legelejére. Sőt, némelyike az őskorba.

                     
                                                                

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

 

Friedrich Klára által összeállított rovástáblázat

 

Vajon, népünk alsó rétegei írástudók voltak-e?

Tudjuk, hogy miután a magyarság felvette a római keresztséget, elrendelték a rovásírás pusztítását, üldözését. Azt is tudjuk, hogy 1450 előttről csak nagyon kevés írásos emlékünk van, és azok se adják vissza a valós magyar nyelvet, mert a latin ábécé kényszerzubbonyába bújtatták, melynek nem volt á, cs, é, gy, í, j, k, ly, ny, ó, ö, ő, sz, ty, ú, ü, ű és zs betűje. Összesen 18 hangunkra nem volt betű, de ha az öt hosszú magánhangzót nem számítjuk, akkor is 13 alaphangnak nem volt betűje a latin ábécének. A rómaiak az etruszkoktól átvett 21 betűvel kezdték, melynek a Wikipedia Enciklopédia szerint volt ugyan „k” betűje, de csak idegen szavak írásához használták. Ezzel magyarázható, hogy a középkori nyelvemlékeinkből mégis hiányzik a k betű, és azzal, hogy az írástudók nagyobb része ezt nem tudhatta. Hogyan írtak e betűk nélkül? Úgy, ahogy a nyelvemlékeink szólnak hozzánk. Nagyon ügyefogyottan. Amikor az 1400-as évek második felétől kezdenek megjelenni a magyar nyelvű versek, akkor ezeket nem rovással írták, ami annyit jelent, hogy tollforgatóink már nem ismerték, vagy nem merték használni a rovást, amelyet már közel félezer éve tiltottak.

Mint lehetséges az, hogy még az 1800-as években is a kanászok, juhászok, csordások és csikósok, a maguk készítette karikás nyelére, vagy furulyára, citerára nevüket, esetleg egy rövid szöveget rovással írtak? Annyit jelentene ez, hogy mindenféle tilalom ellenére népünk alsó rétegei körében a rovás tudománya tovább élt, és írástudók voltak már az újkőkortól? Igen! Minden viszontagság ellenére ragaszkodtak ősi írásunkhoz, és nekik, a sokszor lenézett egyszerű rétegének köszönhetjük, hogy nem veszett ki. Sőt, nyelvünket is nekik köszönhetjük, mert bizony a magyar felsőréteg nagyon ellatinosodott.

Nemrégiben egy Mezőtúr vidékéről származó, Floridában élő magyar asszonnyal váltottam néhány levelet. Az egyik levélben azt írta, hogy kislány korában, 1938-ban a cselédjük tanította rovást olvasni. Ez felkeltette a figyelmemet. A cseléd tanította ura lányát rovást olvasni? Mindenütt azt olvastam, hogy az imént felsorolt állatőrzők készítményein marad meg a rovás. Míg a puli vagy komondor őrizte az állatokat, nekik volt idejük faragásra a fa árnyékában, de, hogy egy nehéztesti munkát végző cseléd is ismerte ősi írásunkat, azt nem olvastam sehol. Érdeklődtem tehát a hölgytől, hogy tudna-e többet mondani erről. Annyit mondott, hogy az apjának 1000 holdja volt, és hat állandó cselédje. Ama cselédek, akik Mezőtúr vidékéről valók voltak, mindnek volt citerája, és mind ismerte a rovást. Ennek bizony érdemes lenne utána nézni, talán még nem késő.

 

Radics Géza, 2008. április 7.

 

 

 

Forrásmunkák:

 

Anonymus               : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975.

Badiny Jós Ferenc   : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press Kft.

Bakay Kornél           : Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. Miskolc, 1998.

Bäuml, F.H.& Birnbaum, M.: Attila the man and His Image, Corvina, Budapest.1993.

Bobula Ida                : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.

Bóna István              : A hunok és nagykirályaik, Corvina 1993.

Botos László            : Hazatérés, Magna Lingua

Bray, W. Trump, D: Dictionary of Archaeology, Penguin Books, 1976.

Forrai Sándor           : Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985.

From the Land of the Schithians: The Metropolitan Museum of Art, N.Y.

Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk, a rovásírás, Szakács Gábor kiadása, 2003.

Friedrich Klára – Szakács Gábor: Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig, Szakács Gábor   kiadása, 2007.

Gimbutas, Marija: The Goddesses and Gods of Old Europe: University of California Press, 1982.

Gimbutas, Marija: The Language of the Goddess: Harper & Row, Publishers, San Francisco, 1989.

Gimbutas, Marija: The Living Goddesses: University of California Press, 2001.

Gosztonyi Kálmán   : Összehasonlító szumér nyelvtan, Duna Könyvkiadó,  Svájc 1977.

Hóman Bálint           : Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.

Kramer, Samuel N. : Mythologies Of the Anciant World, Anchor Books, N.Y.1961.

Kramer, Samuel N. : The Sumerians, The University of Chicago Press, 1963

Krantz, Grover S.  : Geographical  Development of European Languages, Peter Lang. N.Y. 1988

Lamber-Karlovsky & Sabloff: Anciant Cilvilizations, The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.

Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz.

Larousse                   : World Mythology, Chartwell Books INC. N.J. 1976.

László Gyula             : A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.

László Gyula             : Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.

Lloyd, Seton             : The Archaeology of Mesopotamia, Thames & Hudson,  1978

Magyar Adorján      : Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.

Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929.

McEvedy, Colin       : The Penguin Atlas of Medieval History.

Mellaart, James        : The Neolithic of the Near East, C. Scribner's Sons,  N.Y. 1975.

Molnos Angéla       : Jövőnkért a magyar nyelv ügyében, Debrecen, 2003.

Nagy Sándor            : A magyar nép kialakulásának története. 1968.

Németh Gyula          : Attila és hunjai, Az Akadémiai iadó, Bp. 1986.

Powell, T.G.E.           : Prehistoric Art, Oxford Uni. Press, 1966.

Radics Géza              : A környezet és létfeltételek hatásai a nyelvek kialakulására. Chicagói Magyar Szabadságharcos Szövetség. Budapest 2005.

Radics Géza              : Eredetünk és őshazánk. Anahita-Ninti Bt. Budapest  2006.

Sebestyén Gyula     : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.

Szász Béla                 : A hunok története. Budapest. 1994.

The Atlas of Archaeology, DK Publishing, INC. 1978

The Metropolitan Museum of Art & The Los Angeles County Museum of Art: From the Land of the Scythians

The Times Concise Atlas of Woeld History, Hammond, N.J. 1985.

Torma Zsófia            : Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.

Treasures of Tyutankhamun: Metropolitan Museum of Art, N.Y. 1976.

Varga Géza                : Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest 1993.

Varga Zsigmond      : Ötezer év távolából, Debrecen 1942.