Amirôl a történelemkönyvek nem írnak - Révffy László
A budapesti gettó megmenekülése a Szálasi-kormány idején - Reményi Hajnalka
56-os forradalmár magyar katonatiszt Moszkvában a TV kamerái elôtt
A MAGYAR JOBBOLDAL IDENTITÁS-ZAVARA - Mag F. Károly
Élet a Meotiszban I. - Kôvári László
Vannak még csodák! - TerebessyEmôke
Amirôl a történelemkönyvek nem írnak - Révffy László
 
            Az újabb Holocaust évenkénti megismétlésnek az idôpontja rövidesen megérke-zik. Csupán arról lesz szó újra és minden-kor, hogy ezt a példátlan gaztettet a német nácizmus készítette elô, és hajtotta végre.
            Semmi sincs távolabb az igazságtól, mint ez a világszerte elfogadtatott hazug-ság, melynek szinte ma már bibliai értéke van az egész világon.
            Könyvek ezrei jelentek meg a második világháború befejezése óta, újra és újra tálalva a borzalmakat, hogyan is írtott ki a nácizmus hat millió zsidót.
            Csupán azt felejti megemlíteni az életben lévô propaganda gépezet, mely egy helyrôl van irányítva most már lassan közel 60 éve, hogy a zsidótlanítás valóban Né-metországban kezdôdött el, melynek okait a zsidók okozták féktelen hatalmi vágyukkal minden téren. Kezükben tartották a politikai, pénzügyi, kereskedelmi hatalmat, sôt az ügyvéd, orvos, tanári állások nagy százalékát is a zsidók uralták. Evvel egyidôben a Szovjetunióból beszivárgott kommunista ügynökök több helyen saját embereiket ültették hatalomba, akiknek nagy többsége szintén zsidó volt.
            Ennek a németországi lassan elhatalmasodó zsidó uralomnak lett a természetes kö-vetkezménye, hogy nem is egy német születésű ismerte fel a veszedelmet, aki Hit-ler Adolf néven lett világhírű.
            A hatalom átvétel után a nácizmusnak nem volt szándékában a zsidókat elégetni, csupán arra akarták kényszeríteni ôket, hogy vándoroljanak ki békésen. Mivel ennek a kezdeti zsidóüldözésnek gyorsan elterjedt a híre külföldön, valóban elindult egy akció a megmentésükre, és hogy ez nem sikerült, annak legkevésbé Hitler volt az oka.
            A demokrácia hazájában, talán alig több, mint 100 évvel elôtte, a 19. század elején a rabszolgaság kegyetlensége divatozott, az ôslakos indiánokat pedig írtották milliószámra.
            Vagyis egy faj kiköltöztetése Németor-szágból éppenséggel nem ilyen formában történhetett volna meg, ha a humanizmus világszerte összefog, és a segítségükre siet. Vagy talán Németországból kiszivárgott hírek éppen ezért elriasztották a befogadásra kért országokat a segítéstôl?
            1938 juliusában egy francia fürdôhely, Evians a helye annak a nemzetközi konfe-renciának, amelynek tárgyalási témája a Németországból kitelepítésre váró üldözötteinek a megsegítése. Roosevelt kezdemé-nyezte azzal az elgondolással, hogy mivel a zsidó menekültek problémája nemzetközi lesz, a segítés módozatait is csak nemzet-közi összefogással – ezt írányító kormányközi bizottság felállításával – kellene mielôbb megtalálni, megoldani. A konfe-renciára való meghívást 32 országra kiterjesztik, és azok azt elfogadják, tervbe vették, hogy egyenként mindegyike engedélyezze legalább 17 ezer német zsidó bevándorlását. Ez összességében kb. 600.000 németországi zsidónak nyújtana menedé-ket, új otthont.
            Az USA külügyminisztériuma leszö-gezte, hogy a meghívólevelekben egyetlen országot sem fognak felkérni esetleges több bevándorló befogadására, mint amennyit az érvényben lévô törvényei megengednek. Ezzel az USA azt kívánta kifejezni, hogy a maga részérôl a jelenlegi kvótarendszeren továbbra sem fog változtatni. Sôt külügy-minisztériuma még azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az Evians-ban tartandó konferencia nemzetközi rendezvénynek számít, amiért és annak kimeneteléért, eredményéért nem az USA felelôs. Az ilyen kijelentés után már alig volt remény arra, hogy a konferencia a németországi zsidóság szorongatott helyzetének megmentése érdekében érdemleges és lényeges elôre-lépést fognak tenni.
            Voltak olyan javaslatok, hogy a zsidó menekülteket a gyéren népesedett régiókba, gyarmatokra (pl. Dél-Afrikába) telepítsék. A konferencia eredménye az volt, hogy egyik ország sem változtatott érdemlegesen bevándorlási politikáján, a szigorú rend-szabályokon és kvótákon. A zsidók ott ma-radtak a szokásos szimpátia-nyilvántartásokkal elhalmozva, de semmi mással.
            Az evians-i konferencia létrehozott ugyan egy kormányközi bizottságot a német és osztrák zsidók segítésére, de annak munkásságát korlátok közé szorította az, hogy a különbözô kormányok végül is nem voltak hajlandók nagyszámú zsidó menekültet befogadni!
            Így a német kormányra maradt az egyre erôsbödô probléma megoldása, melyet elôsegített a német nép türelmének kifutása.
            Amikor Németország Ausztriát 1938-ban bekebelezte, az osztrák zsidók is közvetlenül veszélyeztetett helyzetbe kerültek. A Nürbergi Törvényeket Ausztriára is kiterjesztették. Az Anschluss után Bécsbe érkezett Adolf Eichmann, és megszervezte a német zsidók kivándorlási központját. Rákényszerítette a zsidókat a kivándorlásra. Az utazáshoz szükséges devizát magas beváltási kulccsal a kivándorlási iroda bo-csájtotta rendelkezésükre, de a vízumokat a kivándorló zsidóknak kellett megszerezni. Ezért a zsidó közösségek felsôbb utasításra egy kivándorlási alapot létesítettek a szegényebb zsidók részére, melynek össze-gét külföldi gyüjtéssel kívánták elôterem-teni. Tíz millió dollár gyűlt össze, ami akkor igen nagy összeg volt. Így, rövid idôn belül 100.000 osztrák zsidó hagyta el önként az országot.
            Sokan Palesztinába akartak letelepedni, de négy független arab állam követelésére a brittek beleegyeztek abba, hogy korlátozzák a zsidók bevándorlását a Szentföldre, sôt az angol parlament megszavazta 1939 májusában azt a törvényt, hogy az elkö-vetkezendô tíz évben a bevándorlók számát 75 ezer fôben szabta meg, kikötve, hogy az évenként 10 ezernél több nem lehet. Így a zsidó közösségek vezetôi joggal érezték, hogy elárulták ôket az angolok, és a legnagyobb szorongattatásuk idején zárták le a kaput elôlük.
 
            Keserűségüket fokozta, hogy a mene-kültek ,,illegális” folyamatát az angolok tengeri blokáddal tartóztatták fel, amely katasztrófákat okozott. Így süllyedt el a Salvador nevű hajó is, amikor még a törvény életbeléptetése elôtt 25 ezer osztrák zsidónak sikerült legális bevándorlóként Palesztinába jutni, de illegálisan legalább ennyi érkezett meg Palesztinába.
            Az Anschluss hírére az USA annyiban segített, hogy egy tanács javaslatára neves osztrák entellektűelek bevándorlásának azonnal helyt adott, de a nagy többségű osztrák zsidó mehetett oda, ahová tudott...
            A németek ,,náci pogrom” néven indult kegyetlensége 1938 novemberében történt, az un. ,,Kristallnacht” elnevezéssel, mely-nek célja a zsidók mielôbbi menekülése. Legtöbben Franciaország felé vették út-jukat, de ez a franciákat csak idegessé tette. A német és osztrák zsidók megsegítésében a franciák csak azt szerették volna elérni, hogy más országokba tartó zsidók ne utattanak keresztül Franciaországon. Avval védekeztek az európai szabadság hírvivôi Párizsban, hogy országuk már elérte a telítettség legfelsô fokát, és így több zsidó menekültre nincs szükségük. Beranger úr azt mondta: – ,,társadalmi egyensúlyunk fog felborulni további zsidó menekültek befogadásával...”
            A zsidókkal való ,,telítettséget” kezdte hangsúlyozni az akkori  Nagy-Brittania is. Chamberlain szerint Nagy-Britanniában a ,,zsidók befogadásának egyik fô akadálya, hogy az felkeltené az antiszemita érzel-meket!”
            A franciákat és az angolokat az az elv is irritálta, hogy sem az USA, sem más kormányok nem voltak hajlandók zsidó menekülteket befogadni nagyobb létszámban. Az USA nem volt hajlandó több vízumot kiadni részükre, és a megoldást úgy gondolták, másik két úton kell keresni. Az egyik, hogy valahol gyarmati letelepedést kell a zsidóknak találni, a másik, hogy állapodjanak meg a zsidókkal a németek, és engedjék meg ôket ,,normálisan” kivándorolni. Vagyis, hadd vigyék magukkal vagyonukat, és ne pénz nélkül érkezzenek más országokba.
            A franciák Madagaszkár szigetét ajánlották, de nem lett belôle semmi.
            Az USA felháborodottan vette tudomásul a ,,Kristallnach” állítólagos kegyetlenségeit, és csupán az a változás állt be, hogy 15.000 látogatóvízummal rendelkezô zsidó további meghosszabbítást kapott hat hó-napra. Késôbb a kongresszus elvetette azt a törvényjavaslatot, hogy kb. 20 ezer, 18 éven aluli zsidó gyerek kapjon beutazási enge-délyt. Sôt a külügyminisztérium meggátolta azt a javaslatot is, hogy 50 ezer zsidó menekült a csekély népességű Alaszkában telepedhessen le. A kifogás az volt, ami az angoloknál: – ,,a bevándorlási törvény enyhítése élesztené a látens antiszemitizmust”.
            Az amerikai közvélemény is ellene volt nagyszámú bevándorlásnak, és 1938 végén végzett közvéleménykutatások eredménye azt mutatta, hogy a magasabb kvóták engedélyezését a megkérdezettek 83%-a elutasította.
            Így a hivatalos amerikai kormány mosta kezét, és a közvéleményre hivatkozott.
            Midez lerombolja azokat az illuziókat, amelyek az USA ,,mentési akcióiról” a második világháború után kialakultak. A kongresszus a zsidók megmentéséért jóformán semmit sem tett, sôt Roosvelt is na-gyon keveset. Az elnök szerepét illetôen, amit bármikor felhozhatott mentségére, vitatható csak az lehet, hogy annyit tett-e, amennyit akart, vagy csak ennyit tehetett?
            Tényként megállapítható, hogy volt lehetôsége egy humánus megoldásnak, ha a német zsidók kikerülhettek volna még az 1939–40-es években.
            A lengyelek is szívesen vették volna, ha országukban élô zsidó tömegek a növekvô antiszemitizmus miatt kivándorolnának valahová. Így merült fel náluk is Mada-gaszkár neve, mely francia gyarmat volt 1896 óta, és valahogy ,,vonzónak” bizo-nyult mindenki számára, aki a lakosság bizonyos zsidó csoportjától meg akart szabadulni. 1937-ben már felmerült a terv a franciák részérôl, hogy országon kívüli területekre, köztük Madagaszkárra kellene telepíteni a zsidókat. Erre a tervre és elgondolásra az USA külügyminisztériuma, és – a palesztin nyomás miatt – a brit kormány is komoly érdeklôdést mutatott. Persze ebbôl sem lett semmi.
            A kivándorló magyar zsidók száma már 1938-tól jelentôsen emelkedett, de az is tény, hogy inkább kiemelkedô személyek, és módosabbak hagyták el az országot, megfelelô pénzzel a zsebükben, így köny-nyen találtak befogadó országot.
            Vagyis a tények azt is mutatják, hogy a holocaust elkerülhetô lett volva, ha a szavak helyett – tettek bizonyították volna más országok kétszínű kinyilatkozásait a legsúlyosabb idôkben.
            Az a bizonyos beszorultság, amibe a zsidók ily módon kerültek, abban mutatkozott meg, hogy az egyik oldalon – saját hibájukat is figyelembe véve – kitaszították, vagy kitaszítani igyekeztek hazájukból ôket, az ún. ,,demokratikus” és ,,szabadság” országaiban, az un. ,,nemzeti” érdekek elôtérbe állításávala menekülés szélesebb útjait elzárták tôlük, és így védtelenné tette ôket a további következményekkel, az ,,endlôsung”-gal szemben.
            Mintha napjainkban a történelem ismételné önmagát...
 
Révffy László
A budapesti gettó megmenekülése a Szálasi-kormány idején - Reményi Hajnalka
 
            1944 októberében egyezség jött létre Magyar-ország és Svédország között Raoul Wallenberg  köz-vetítésével, amelynek értelmében a budapesti zsidó-ság egy része svéd állampolgárságot kap, amely mentesíti a deportálás alól, cserében pedig a svéd kormány elismeri a Szálasi vezette új magyar állam lega-litását, és felveszi vele a diplomáciai kapcsolatot.
            Szálasi Ferenc és kormánya bízott abban, hogy ha sikerül felvenni a kapcsolatot egyes nyugati  országokkal, ez segítséget jelent a közelgô szovjet táma-dással szemben.
            Az egyezség ötlete Ferenczy László csendôr-alezredestôl származik. Róla tudni kell, hogy korábban ô kapott parancsot a vidéki zsidóság deportá-lására, de amint a kezébe került az ún. Auschwitzi Jegyzôkönyvek néven ismertté vált dokumentum, amely a lágerekben folyó kegyetlenkedésekrôl, és kivégzésekrôl tudósított, azonnal meg akart gyôzôdni a hírek  valódiságáról. Miután a németek ezt a kérését elutasították, ebbôl az információk hitelességére következtetett. Ezután a deportálások leállításának egyik szószólója lett. Többek között az ô tiltakozásának hatására a deportálásokat Horthy le is állította.
            A németek azonban újabb és újabb szállítmányokat követeltek.
            Ferenczy álláspontját, miszerint a deportálásokat meg kell akadályozni, az új államfô, Szálasi  Ferenc teljes mértékben osztotta. Ezért is nevezte ki pont Ferenczy Lászlót a zsidóügyek intézésének tárca nél-küli miniszterévé.
            Szálasi nem volt antiszemita, hanem saját meg-határozása szerint antiszemita, tehát célja a  zsidóságnak Magyarország területérôl való eltávolítása volt, és ellenezte a zsidók bántalmazását, a velük való kegyet-lenkedést. Ezzel az elvvel, sajnos, pártjának tagjai nem mind értettek egyet.
            A németek fokozódó követeléseire válaszként a hungarista kormány tiltakozott a zsidóságnak a Biro-dalomba való deportálása ellen. Szálasi arra hivatkozott, hogy neki itthon,  Magyarországon nagy szüksége van segítségre a Szovjetunió elleni védelem céljából, és a budapesti zsidóságot a hadsereg mellé kívánja rendelni munkaszolgálatra.
            A munkaszolgálatosok sokszor embertelen körül-mények között voltak kénytelenek dolgozni,  és ennek sokan áldozatául is estek, de a budapesti zsidóság nagy része viszont így megmenekült a lágerekbe való deportálás elôl. Emellett tény, hogy a munkaszolgálat célja nem a zsidók megsemmisítése, vagy kínzása volt, hanem minél nagyobb erô bevetése a  Szovjet-unió támadásával szemben. Szálasi, és a kormány majdnem minden tagja száz  százalékosan hitt a német gyôzelemben, tehát a végsôkig folytatott harc mellett nem valamiféle irreális, hôsi önfeláldozás, és áldo-zathozatal szellemében tartott ki, hanem a gyôzelem biztos tudatában.
            A budapesti gettó többi része – akik svéd, svájci, stb. menlevelet kaptak – a befogadó  országokba utazásukig a védett, ún. Palatinus-házakba kerültek, amelyek köré, és kapuikhoz Ferenczy László javas-latára, és Szálasi parancsára csendôrökbôl, és pártszolgálatosokból álló ôrséget állítottak. Erre azért volt szükség, mert sajnos a zsidók sérelmére gyakran követtek el atrocitásokat, amelyeknek egy része közönséges rablás, más része pedig az elszabadult  gyűlölet felszínre kerülése volt. A hungarista kormányzat ezt nem tűrte el, az elkövetôkkel szemben statáriális eljárásokat kezdeményezett, így igyekezvén megelôzni a további  kegyetlenkedéseket.
            A gyilkosságok, és rablások megszüntetése cél-jából a Szálasi kormány egyéb intézkedéseket is foganatosított. Kinevezett egy párt-összekötôt a rendôrséghez Szalai Pál személyében, aki a  Nyilas-keresztes Párt ifjúsági vezetôje volt, emellett arról volt ismert, hogy korábban az üldözött zsidóságot önhatalmú intézkedésekkel próbálta segíteni. Kijelö-lése után ezt a tevékenységét hivatalosan, legálisan folytathatta tovább.
            Szalai Pál kinevezésének dokumentumait Szeke-res József így adja közre könyvében:
            ,,1944 november 20-án a nyilaspárt budapesti fôkerülete Csengery utcai helyiségeiben pártértekez-letet rendezett a nyilaskormány tagjainak és a rend-ôrség vezetôinek részvételével. Egyes pártvezetôk támadták a kormányt, hogy nem elég gyors és radi-kális a zsidókérdésben, a  rendôrség pedig elszabo-tálja a nyilas rendelkezéseket. Egy rendôrtiszt a zsidógyilkosságok ellen emelte fel a szavát. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter kijelentette, hogy mindazért,  ami október 15-e óta történt, vállalja a felelôsséget, de a további egyéni akciókat be kell  fejezni. (...) Gera József elôzôleg többször felvetett javaslat alapján a rendôrség és a nyilas  pártszolgálat közötti ellentétek megszüntetésére, pártösszekötô-tiszt kiküldését helyezte kilátásba. Szalai felszólalásában támadta az atrocitásokat, rablásokat, és a pártszolgálatosok által elkövetett más bűncselekményeket is szóvá tette.
            A hivatalos pártlap, az Összetartás 1944. november 30. számának 3. oldalán a párthírek között a következô közlemény jelet meg:
            ,,Megbízás: Megbízom Szalay Pál testvért, a m. kir. budapesti fôkapitány úr mellé, mint pártössze-kötôt. Ezen megbízás kiadatott Vajna Gábor belügy-miniszter testvér utasítására. 
            Kitartás! Éljen Szálasi!
            Budapesti fôkerület vezetôje”
            A budapesti gettó megmenekülésével foglalkozó könyv szerzôje, Szekeres József  is alátámasztja a fentieket:
            ,,...(Szalai) kinevezésével valójában a rendôr-ségnek kívántak nagyobb súlyt adni az atrocitások ellen elkerülhetetlenné vált fellépéshez.”
            A közismerten a zsidókkal együtt érzô, és egyéni mentôakcióiról híres Szalai kinevezése is egyértel-műen mutatja a kormány politikájának irányvonalát.
            A késôbb ,,magyar Schindler”-nek is nevezett Szalai Pál a budapesti zsidóság körében népszerű-ségnek örvendett embersége, megértô, jóindulatú magatartása miatt.
            Tetteinek értékébôl semmit nem von le, hogy ki-nevezése után már nem illegálisan, a kormány tudta nélkül végezte mentôtevékenységét, hanem hivata-losan, Szálasi utasítására. Szalai a Nyilaskeresztes Párton belül azon kevesek közé tartozott, akik a Szálasi-kormány rendeleteit, a törvényeket követ-kezetesen, hűségesen betartották, és igyekeztek betartatni.
            1944 december 22-én, német utasításra Szálasi és kormánya kénytelen volt elhagyni Budapestet, és az ország nyugati részére távozni.
            Az állami kontroll hiányában megszaporodtak a zsidók elleni támadások, ekkor már nem állta útját semmi az indulatoknak. Azok kerekedtek felül, akik elégedetlenek voltak Szálasival, és politikáját túl mérsékeltnek tartották.
            1946-ban, az ún. háborús bűnösök perében Szálasi Ferencet tartották felelôsnek a budapesti  zsidósággal szemben elkövetett minden kegyetlenségért, gyilkosságért.
            Szálasi az egész tárgyalás folyamán meg tudta ôrizni önuralmát, csak akkor tört meg lelkileg,  amikor a Dunába lôtt halottak fényképeit mutatták meg neki, és azzal vádolták, hogy ezekre a  gyilkosságokra ô adta a parancsot. Nem vették figyelembe azt, hogy számos olyan jellegű rendeletet hozott, amivel hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti gettó lakói megmeneküljenek a lágerekbe szállítástól, igyekezett megakadályozni a velük szembeni atrocitásokat. Az erre vonatkozó vallomását a korabeli tárgyalási jegyzôkönyvekbôl ismert ,,gúnyos derültség” követte, és késôbb, a történészek legtöbbjének részérôl pedig a tények teljes figyelmen kívül hagyása, felületes, igazságtalan, egyoldalú ábrázolás.
 
Reményi Hajnalka
56-os forradalmár magyar katonatiszt Moszkvában a TV kamerái elôtt
 
            Hiába történt meg az un. rendszerváltás a volt Szovjetunióban is, a volt tagállamokban, elsôsorban Oroszországban – alig történt valami a kommunizmus évtizedeinek reális értékelé-sére, a leírhatatlan borzalmaknak a feltárására. A levéltárak, – köztük a KGB levéltárak, – csak az 1990-es években váltak részben kutathatóvá és ekkor kezdôdhetett a múlt feltárása. Ennek kap-csán került sor a Szovjetnió szerepének értéke-lésére az 1956-as magyar  forradalom, illetve a forradalom vérbefojtásának körülményeire.
            A moszkvai TV nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 1997-ben műsorára tűzte az  1956-os év eseményeinek, közte a magyarországi események bemutatását.
            Nagy bátorság kellett, mert a lakosság négy évtizeden keresztül csak azt hallotta és  olvasta, hogy Magyarországon 1956-ban fasiszta ellenforradalom robbant ki, ahol tömegesen  gyilkol-ják a kommunistákat és a magyar kormány ké-résére a Szovjetunió internacionalista segítség-nyújtás formájában mentette meg a magyaror-szági szocialista rendszert.
            Az orosz emberek tudatában ez a hamis kép rögzôdött és kevesen voltak, akik tervbe vették az  igazság feltárását. Ezek között volt a moszkvai ATV tagjainak egy csoportja, amelyik nyílt  fórumon, 500 hallgató elôtt szándékozott a kérdést megvitatni.
            Jellemzô volt az emberek gondolkozására, hogy amikor egyik résztvevô megemlítette, hogy a termet díszítô Szálin képet vegyék le, parázs vita kerekedett, és amikor kézfeltartással  szavazásra került a sor, a résztvevôknek közel a fele a Sztálin kép fennmaradása mellett  szavazott, és alig néhány szavazat döntötte el, hogy a képet mégis vegyék le. Azonban  felszólították a rendezôket, hogy a képet csak a raktárba vigyék, hogy alkalom adtán ismét  elôvehessék.
            A hitelesség kedvéért a vitára meghívták Fomin ezredest, aki 1956-ban kapitányi rangban  szolgált Magyarországon és a harcok idején tolmácsként működött a legfelsôbb magyar és  szovjet katonai vezetés között.
            Fomin ezredes rögtön azzal kezdte: ôszintén állíthatja azt, hogy a barátság és szívélyesség  jellemezte az akkori magyar nép és a szovjet katonák kapcsolatát..., érthetetlennek tartja,  hogyan állhatott elô egy olyan helyzet, melyben a rendkívül szívélyes és kedves viszony egy  csapásra megváltozott. Elmondta, hogy a mai napig sem tudja megemészteni azt a keserű  élményt, amikor is rendôri feladatokat végeztek azzal a hôs szovjet hadsereggel, amelyik  megnyerte a II. világháborút.
            Az orosz ezredes közölte a műsorban köz-reműködött 500 emberrel és azzal a 100 millióra  tehetô TV-nézôvel, hogy ôszintén mondhatja ki: Magyarországon 1956-ban fasiszta puccs játszódott le... . És az sem tagadható, hogy a magyarok lôttek elôször...
            Ebben a pillanatban, a felforrósodott légkörben emelkedett szólásra Szlama Árpád, magyar  ezredesi egyenruhában, amikor is a Corvin kö-rüli harcok tüzér fôhadnagya 41 év múltán  elôször és egyetlenként szólhatott az egykori Szovjetunió lakosságához.
            Fomin mondandójára és a bemutatott híra-dó-részletekre válaszolva így reagált:
            Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Amit Önök a magyarországi október–november kapcsán 41–42 évvel ezelôtt láthattak, és azt követôen évtizedeken át, az éppúgy nem igaz, mint amit Fomin úr az imént elôadott... Az igazság a következô: a sokat emlegetett XX. szovjet párt-kongresszus hatására mi, otthon Magyarorszá-gon is vártunk valamiféle enyhülést, hiszen a szovjet megszállásból következô kommunista rémuralom temetôvé és börtönné változtatta az országot. – Meg  kell mondanom, hogy 1956. ôszén semmiféle imperialisták nem támadták meg a dolgozó magyar népet – maga a végleg elkeseredett munkásság vonult az utcára, köve-telve a változásokat. Fomin úr, az egykori meg-szálló hadsereg kapitánya álságos módon jelentette ki azt, hogy a magyarok lôttek elôször. Igen, mert az elsôként tűzparancsot vezénylôk annak az ÁVH-nak voltak a tagjai, akik számára egyenesen Moszkvából jött a parancs – a kommunista párt fegyveres ökle sújtott le október 23-án a fegyvertelen tüntetôkre... Így kezdôdött el a forradalom, és ez a folyamat vezetett a Szovjet Hadsereggel vívott szabadságharcig, mikor is egy szuperhadsereggel szemben kellett megvédeni hazánkat. Munkások és munkásnôk, nem egy esetben 12–15 éves gyermekek  kényszerítették térdre a hatalmas Szovjetunió tankhadsere-gét. – A műsor közben kaptam meg egy igen furcsa kérdést: az  újságíró az iránt érdeklôdött, hogy mit éreztem, mikor a  szovjet katonákra lôttem... Nos, az illetô zsurnaliszta nyilván nem volt katona, hiszen akkor tudhatná: a tüzér nem emberekre céloz, hanem álló vagy mozgó objektumokra. Készséggel elhiszem, moszkvaiak is lehettek az elesettek között..., de most itt a nyilvánosság elôtt kérdezem meg a kérdezôt: mit érezhetett annak az orosz páncélosnak a vezetôje, aki Budapest belvárosában, az Üllôi úton eltaposta a sebesülteket..., mit érezhetett, amikor a vonagló 13 éves magyar kisfiún átgázolt és még meg is fordult rajta?... – Én,  mint magyar honvédô 1956-ban csak katonai eskümnek tettem eleget, amikor a hazámat megtámadó tüzet okádó orosz harckocsikra lôttem. Megtettem, mert azt diktálta a katonatiszti becsület!...”
            A magyar ezredes beszédét követôen azon az estén percekig  dübörgött a taps. A stúdióban lévôk felállva ünnepelték a bátor magyart. Olyan szimpátiatüntetés kezdôdött el a moszkvai ATV épületében, amely még a műsorkészítôket is megdöbbentette.
            Diákok, háborút megjárt katonák, gyári munkások és egyszerű munkásasszonyok tü-lekedtek a szabadságharc parlamentere felé – sokan csak azért, hogy megérinthessék egyenruháját, átadhassák apróbb, számukra jelentôséggel bíróajándékaikat.
            Az orosz fôváros lakosságát, az orosz és ukrán vidék TV nézôit egyetlen órára megle-gyintette  a szabadság fuvallata, az az érzés, amit ôk soha nem élhettek át.
            A műsor végén Szlama ezredest úgy mutattak be az ott megjelent Hruscsov lányának: Nézze  csak meg, ez a magyar katonatiszt két-szer nyerte meg a magyar szabadságharcot, elôször  1956-ban Budapesten, majd itt és most Moszkvában.
            Szlama Árpádot a moszkvai útról hazatérve mély csend és elhallgatás fogadta. Utólag így  emlékezik errôl az idôrôl:
            ”Akik ismernek, azok nagyon jól tudják, hogy nem az a típusú ember vagyok, aki lépve beszél...” –  ,,...ismerik a szigorúságomat,  nemcsak önmagammal, hanem másokkal szemben is. Nem tudok félni, az élet így nevelt, a sira-lomház azzá nevelt, amilyen  lettem, a legapróbb jónak is képes vagyok örülni. Elvállaltam,  hogy elutazom a bolsevizmus fôvárosába, és próbálok valami keveset tenni a hadifogságba hurcolt ötvenhatosok ezreiért... Moszkvából hazatérve névtelen telefonokat kaptam, többnyire fenye-getô tartalommal. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Értekezletén még az is elhangzott, hogy hazudok, 56-os katonatisztként el sem mer-tem volna utazni. Kénytelen voltam bemutatni útlevelemet, és azokat a dokumentumokat, melyek bizonyították az oroszországi delegációnk tényét. Bizonygatnom kellett a megtörténtet..., bizonygatnom, azok elôtt, akik nem sokkal  elôtte Gál Zoltán, kommunista ex-belügyminisz-terrel és Horn Gyulával egyezkedtek, alamizsnát kérve a valamikori ellenségtôl. Nekem nem az fáj, hogy a kinti nagykövetségünkön még egy kávéval sem kínáltak meg, és a fekvôhelyért is fizetni kellett – de hazám vezetôinek közömbössége, a médiacsend, s az a tény, hogy az utóbbi évben sem tett senki semmit a Szovjetunióban kivégzett szabadságharcosaink és a fogságba hurcoltak  ügyében..., nos, ez  letaglózó volt.”
            Szlama Árpádot Kádár vészbírái halálra ítélték, majd az ítéletet ,,kegyelembôl” 15 évi  börtönre változtatták, amit az utolsó napig le is ült. 134 katonatársa került 1956 után börtönbe.  13 bitófán fejezte be az életét. Szlama Árpádot 1990-ben rehabilitálták és léptették elô ezredessé.  Nyugdíja ma jóval alacsonyabb, mint az egykori vallatóknak, gyilkosoknak.
            ,,A polgári demokrácia megvalósította 1956. célkitűzéseit!” Ezt Orbán Viktor mondta 1999.  október 21-én, amikor találkozottaz 56-osokkal. Ott voltak kommunistákból forradalmárrá átváltozott ellenállók és antifasiszták is, akik idôközben tizedesbôl, ôrmesterbôl ezredesi, tábornoki rangra emelkedtek. Ezek az emberek Német Miklós, Antall József, Boross Péter és Horn Gyula  után Orbán Viktort is biztosították támogatásukról.
  A forradalom és szabadságharc célkitűzéseit elértük! Valóban?
            A hazájukból elüldözött 200.000 ötvenhatos magyarból két, vagy háromtucatnyi hazatért.  Nem hívta ôket senki. Meghalni jöttek szülô-földjükre.
            És maradtak a vörös csillagok, a gyalázat emlékművei, szerte az országban és a budapesti  Szabadság-téren is mementójául annak, hogy szabadságharcunk vérbefojtóit, Magyarország  megszállóit és gyarmatátevôit, asszonyaink, lányaink százezreinek meggyalázóit, a magyar  férfiak százezreinek Szibériába hurcolóit, örök dicsôség övezi e földön.
            ,,Nem tetszettünk forradalmat csinálni!” Így az új hódítók már nyugatról törnek be az  országba, tankok helyett angol, amerikai, izraeli ban-kok képében. Megvalósult a sajtó és szólássza-badság! Így tengerentúli magyarok nevében Tom Lantos és Soros György nyilatkozik. Az Erdélyiek panaszát Tamás Gáspár Miklós adja elô. 1956-ról  Göncz Árpád és a történelemha-misító un. 56-os Intézet beszél ,,hitelesen.” A magyarságról Schweitzer József fôrabbi tart elôadást.
            Öt év telt el Szlama ezredes moszkvai útja óta, de a forradalom értékelése terén nem sok  változás történt! A közvéleményt formáló médiákban. Könyvekben és tankönyvekben, 1956-nak az a hamis  értékelése tükrözôdik, amit a reformkommunisták öklendeztek ki magukból, megerôszakolva  a cáfolhatatlan tényeket.
            Ma 1956 hôseiként olyan kommunistákat ünnepelnek, olyan kommunistáknak emelnek  szobrot és avatnak emléktáblát, olyan katonákat léptetnek elô a legmagasabb rendfokozatokba, akik csak a forradalmárokat lôtték. Közülük  többen elsônek álltak a forradalmat leverô szovjetek oldalára, aláírva a kádári ,,Tiszti  nyilatkozatot” és mindent elkövetnek, hogy a forradalom valódi hôsei, a ,,Pesti Srácok”  hôsi-essége és dicsôsége a feledés homályába merüljön.
            Ezért nyilatkoznak 1956-ról olyanok, akik-nek még a gondolatában sem fordult meg,  hogy fegyvert emeljenek a Szovjet Hadseregre és ezért ítélik hallgatásra azt a néhány valóban  forradalmárt, akik Szlama Árpádhoz hasonlóan, reménytelen helyzetben is fegyverrel védték  a forradalmat és szembe mertek szállni a világ legerôsebb szárazföldi hadseregével.
 
Hungária Szabadságharcos Mozgalom Történész Csoportja
 
A cikk egyes részeit a californiai ,,Magyarok Vasárnapja” c. lapból vettük át.
A MAGYAR JOBBOLDAL IDENTITÁS-ZAVARA - Mag F. Károly
           
            Bizony, azonosságzavarról kell szólnom, amikor a magát magyarnak és jobboldalinak nevezô pártok, mozgalmak és azok szimpatizánsai egy kalap alá vonják a tüzet és a vizet: a hungarizmust és a kommunizmust. Ez vonatkozik a MIÉP-re és a FIDESZ-MDF-re,  vala-mint a magukat kereszténynek nyilvánító csoportosulásokra is. (Az FKgP-rôl itt nem is szólok, mert ez a párt a Horthy-rendszerben balodali pártnak nyilvánult, csak a ,,felszaba-dulás” után avanzsált ,,jobboldalivá” – a ,,palástos hóhér” Tildy Zoltán és a svábokat kite-lepítô Nagy Ferenc ellenére.)
            Az identitászavar akkor nyilvánult meg kézzelfoghatóan, amikor a ,,Terror  Háza” múzeumát hozták létre úgy, hogy a magyar Szálasi Ferencet összemosták a magyarságtól idegen Rákosi Mátyással és Kádár Jánossal. Megütközést keltett bennem, hogy hogyan lehetett a nemzetközi ötágú csillag mellé odahelyezni a nemzeti, nyílban végzôdô  keresztet. Az elsônek említett egy olyan ideológia jelképe, melynek világviszonylatban mintegy száz-milló ártatlan ember esett áldozatául békében(!), míg a következô jelképet vallók csak a második világháború pár utolsó hónapjában ítélkezték a haza- és nemzetárulók felett. Az egyik békében, a másik háborúban!!! Az egyik a magyar nemzet ellen, a másik a magyar nemzetért! Az egyik az internacionalista bolsevizmus érdekében terrorizálta a magyar lakosságot, a másik e terroristák ellenében vette fel a harcot egy  olyan idôben, amikor már minden kilátástalannak tűnt; miként a szigetvári hôs: Zrínyi  Miklós és megfogyatkozott csapata a pogány török ellen. (Zrínyit ezért a tettéért nem ítélte el egy magyar sem!)
Máig sem tudom felfogni ezt az összemosást: a magyar jobboldal fél attól, hogy ha nem tesz egyenlôségjelet a hazafi és a hazaáruló közé, akkor a baloldal Cloaca  naxima-ja léte végéig ezt bugyogja fel bűzlô kiömlônyílásán? Erre a kérdésre helyénvaló a pufajkás viszont-kérdése: ,,Na és?” Abszurd tény lenne a tömeggyilkos M. Begin-ek és A. Sharon-ok korá-ban ma is Nürnberg szellemében ítélkezni. Alapos okkal feltételezhetô, hogy a magyar jobb-oldal – minden jószándéka ellenére – rabja azoknak az elôítéleteknek, melyeket a baloldali liberál-bolsi tömegtájékoztatás próbál világszerte elhitetni .
            Nem igaz az a vádaskodás, amit a baloldal egy csoportja fél évszázada hangoztat, hogy a ,,nyilas-éra” hozta a magyarországi zsidókra a ,,vészkorszakot”. A hungaristák kormányzása alatt egyetlen zsidókkal teli vonat nem hagyta el az országot a német munkatá-borok felé; azok még a Horthy-érában vitték ki a vidéki zsidókat a Sztójay-kormányzat alatt. (Hitler nem kedvelte Szálasit túlságosan makacs magyarsága miatt.  Azért tanácsolta Horthynak a jóval engedékenyebb Sztójay Dömét a miniszterelnökségre. Az utóbbi alatt létesültek az országban a zsidó gettók német nyomásra, nem Szálasi  alatt.)
            Az Andrássy út 60. az 1944 okt. 15-i Horthy-proklamáció után 3 hónapig volt a hungaristák székhelye; a kommunisták erôszakszerve viszont több mint egy évtizedig uralta ez épületkomplexumot. Az egyenlôségjelet a magyarok többsége nevetségesnek tartja. Hangsúlyozom: a magyarok többsége!
 
Mag F. Károly
Élet a Meotiszban I. - Kôvári László
 
            Korunk egyik legellentmondásosabb, legtöbbet vi-tatott kérdése  a magyar ôstörténeté. Nincs még egy nemzet a földön amely ennyire megosztott lenne ôs-történetét illetôen. A két egymástól  gyökeresen eltérô nézet már több, mint száz éve foglalkoztatja  a magyar tudóstársadalmat. A furcsa csak az, hogy 1848. elôtt  bôven elég volt egyfajta nézet is, amit mindenki a magáévá tudott tenni, és akkor az elnyomó vezetés még nem tudott olyan  hatékonyan beleszólni a ma-gyar közéletbe. A 48-as forradalom  és szabadságharc viszont annyira megerôsítette a nemzettudatot, hogy nem volt szabad tovább engedni a dicsô múlt hírdetését. Az elnyomottságtudatot azóta is csak a nemzetietlen hatalom tudta ráerôltetni a magyarságra, de az ezt erôsítô finnugor elméletet a nemzeti oldal gyomra soha sem vette be. Szerencsére azonban az antropológusok után már a genetikusok is minket igazolnak, akik kimondják: a magyar népnek genetikailag  sincs semmi köze a finnugor népekhez! Egy pár megerô-szakolt etimologizált ôrület engem soha sem tudott meggyôzni, és csak csodálkozva nézem azokat, akik szemrebbenés nélkül szembemenetelnek a történelmi tényekkel.
            Mióta komolyabban foglalkozom a témával, átlátom a helyzetet.  Ôszintén megvallva munkáim inkább a korabeli kútfôkbôl (arab, bizánci, középkori magyar krónikák, stb.) táplálkoznak, és nem  szívesen olvasok finnugrista tanulmányokat. Nagy részük (közel 100%) nem áll másból, mint sárdobálásból, degradálásból, vagy ahogy Zsirai Miklós mondta: ,,a vad ôstörténeti rögeszmék kiírtásából”. Rájöttem arra, hogy a másik lejáratasára írt tanulmányokból lehet, hogy nagysze-rűen megélhet az egyszeri történész, de nem visz elôrébb egy centit sem.
            Jelen tanulmány részben kutatómunkámat kivánja bemutatni, részben egy-két olyan dologra kíván rá-mutatni, ami elgondolkozásra adhat okot. Ellentétben azonban a finnugor tanulmányokkal megpróbálok a megbuktatott elmélet helyére kínálni egy emészthe-tôbbet.
            Elsô lépcsôként a magyar nép vándorlását szeret-ném bemutatni. Már iskolai tanulmányaim alatt feltűnt, hogy úgy mutatták be az ôsmagyarokat, mint nomád népet, aki tereli az állatait, és folyamatosan vándorol. Ez szöget ütött a fejembe, hisz azt még a finnugorosok is elismerik, hogy a Meotiszban (finnugorul: Levédia) 150 évig voltak a magyarok, és elég idétlennek éreztem azt a magyarázatot, mely szerint ezen a területen ôseink városalapítás helyett csak körbe-körbe mentek, mint a hülye gyerekek. Ezeket az ôrületeket a kútfôk sorra cáfolják. A finnugorosok által is elismert Konstantin császár 6 várost sorol  fel a Dnyeper partjáról, amely igaz, hogy addigra már besenyô fennhatóság alatt áll, kizárt, hogy besenyô alapítás legyen. A  kijevi krónika egyértelműen a ma-gyar uralom idejére (737–888 között) teszi Keve (Kijev) és Gyôr (Csernigov) alapítását. De magyar város még a Krim bejáratánál lévô Szurozs (Perekop),
és a sziget keleti felén fekvô Kercs is. A sírleletek igazolják, hogy volt egy város a Kubán torkolatánál (szembe Kerccsel)  amelyet Tmutarakannak vagy más néven Kepinek hívnak.
            Ennyit a nomád életformáról. De megtaláltam azt az arab kútfôt, amire folyamatosan hivatkoznak, mert igaz, hogy megerôszakolva, de félig-meddig igazolhatná a rokonságot. Ez azt állítja,  hogy tavasztól ôszig az állataikból, ôsztôl tavaszig halászatból vegetáltak az ôsmagyarok. Itt megakadtam. Tény, hogy a finnugorosok vesszôparipája a horgászás, halászás, mint közös ôsfoglalkozás, de aki egy kicsit is ért hozzá, azt maximum megnevettetni tudja, de meggyôzni soha. A sírleletek egyértelműen bizonyítják, hogy a magyarok inkább halásztak, mint horgásztak. Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy rájöjjünk, a folyók ôsztôl tavaszig könyörtelenül befagynak. Halászni pedig a jégen elég érdekes lehet. A szomorú azonban az, hogy a finnugristák annyira  lenézik az ôsmagyarokat, hogy nem feltételezik fel róluk azt,  hogy áttértek volna az állatok számára történô téli takarmányozáshoz. De térjünk vissza a horgászáshoz. Teljesen igaza van  annak, aki azt állítja, hogy attól még, hogy befagyott a folyó, léken keresztül még lehetne horgászni. A korabeli folyókról azonban inkább kérdezzük meg Maszudit, az arab földrajztudósok legjelentôsebbikét, aki az egyik tanulmányában remek  képet ad a magyarokról, és a folyók befagyásának mértékérôl: ,,Nem félve a mély vizet, lóháton átmennek a kemény jégrétegen,  amely terhük alatt nem törik be, s így kazár területre jutnak.  Elôfordul, hogy a határôrök nem bírnak velük, és maga a király kénytelen ellenük menni, hogy az átkelést és a betörést megakadályozza. Nyáron a tur-kok nem kelnek át a folyón.” Tehát, ha egy jégréteg olyan vastag, hogy elbír több száz, vagy ezer lovast,  az nem semmi.
            Ezzel az idézettel viszont elértünk egy másik kérdéshez.  Drága  jó  finnugorosaink  állandóan  azt szajkózzák, hogy a kazárok  igája alatt nyögött ez a kis nép. Maszudi úgy tűnik másként tudja, de ôt látszik megerôsíteni egy másik arab Gurdézi is. Ô a kö-vetkezôket írja a magyarok által betöltött szereprôl: ,,A  velük szomszédos szlávfajú népek felett uralkodnak s ôket  termékekbôl álló nehéz adókkal terhelik. Ezeket, ha egyszer hatalmukba kerítették, rabszolgáiknak tekintik.” De van egy harmadik, Diniszki, aki egy 868-as magyar hadjáratról számol be, ahol a kazárok-nak egy iszlám országtól kellett segítséget kérniük. Ezek a tények is inkább azt támasztják alá, hogy a magyar a térség vezetô népe volt ebben az idôben. Továbbá elég furcsán jön ki, hogy a kazárok egy hatalmas határerôdöt építenek birodalmuk közepére. Sarkel kérdése kulcskérdés a témában.
 
Kôvári László
Vannak még csodák! - Terebessy Emôke
 
            50 évvel ezelôtt 23 atombombát robbantottak, s tették tönkre  Bikini-Atoll-t.
            Ma ott a természet csodájával találkozhatunk. Sötét zöld pálmafák állnak a tenger partján, gyöngyfehér homokszemeken csillog a kékes tenger víz a hajnalnak fényében.                      Zafír-kék hullámok a korallok felett kis halászcsónakot  ringatnak az óceánon.
            Így kezdôdnek a Pacifik-sziget napjai, mely évtizedek elôtt  a legveszélyezettebb hely volt, úgy nevezett ,,halálzóna”, melyet  életveszélyes volt megközelíteni is.
            A csoda megtörtént.... Szinte hihetetlen, sôt elképzelhe-tetlen volt a sok atomrobbantás után, hogy bármiféle élô-lény ott  túlélhetné a sok mérget,
            Az idillikus szép sziget környezete is tönkrement  1946-ban. Az USA katonaság messzebb fekvô szigetekre telepí-tette ki a gyér lakosságot. Azok mondják ma, ha tudták volna, mit  követnek el szigetük ellen, soha se mentek volna el onnan.
            A szigetlakók ellen az exodus bekövetkezett. Az elsô  felvonása a tragédiának: Atomtest – Nr.l. – Hawaii-tól 2500 kilométerre Bikini , az USA ,,atom-gyakorlótere” lett.
            23-szor emelkedett a halált okozó atom bomba felhô Atoll fölé. A ,,Bravo” nevű H-bomba 1200-szor erôsebb volt, mint  melyet Hirosimára dobtak! Három atoll sziget ,,párolgott” el...,  tünt el a robbanás következtében, s lassan, ezer quadrátkilométer  környezetben oszlott szét a földre, fűre, fára, tengerbe...
            Tudósok 1968-ban átvizsgálták a szigetet és környe-zetét. Nagy mértékben találtak rádium aktivitást, stontium, plutonium, cásium  mérgezô anyagot, s megállapították, biológiai szempontból Bikini halott, minden életet kioltottak az atombombák.
            A tudósok azonban tévedtek már akkor, mikor Atoll-nak  kiállították a halotti bizonyítványt.
            Hogy miképp történt a csoda, ôk sem tudják. Átláthatatlan,  meglepô, csodával határos, amit ma tapasztaltak.
            Aki ma BIKINI-re látogat, kényszert érez, hogy leborul-jon a földre, imádkozzék és hálát adjon Istennek,– annyi szépség  láttán, mely ott várja...
            23 atombomba (70 millió tonna TNT) felrobbantása után  46 év mulva Atoll a legszebb az 50 szép sziget közül. A természet regenerálodott, gyôzött a szél, a víz, a nap, a természet.  A búvárkodók megállapították a Csendes-Óceán Paradicsoma van ott, szenzációs újjászületését ünnepli a természet.
            Csak az ember adta fel a szigetet, de a természet nem! Ereje  nagyobb volt, mint az emberé,vagy az atombombáé.
            A hosszantartó esôzés, dagály-apály, az óriási Pacifik-tenger összedolgozott a természet visszaállításán, a sziget gyógyulásán. 
            Akik a rádiumaktivitását vizsgálták, megállapították, vagy a víz szétmosta, vagy a tenger mélyen a föld alá ásta.
            Aki ma Bikini szigetén él, nincs nagyobb sugárzásnak kitéve, mintha egy nagyvárosban élne.
            Saját erejébôl tisztult Atoll újra! Csernobil még csak nem is reménykedhet hasonlóról. A rádiumaktivitás szá-razföldön konzerválódik. Az akkor (kényszer) kitelepített Bikini lakossága azonnal szeretne visszatérni régi lakóhelyére.  Már több csoport vissza is tért, letűzték zászlójukat a földre, hol leendô otthonuk állni fog, de sokan, fôleg az öregek, kik látták az atomfelhôket, még mindig félelmet éreznek a sugárzástól.
            Felszólították az USA-t, kártérítést követelnek. Méghozzá magas kártérítést és további pénzeket az újjáépítéshez. 195 millió dollárt már fizettek az AMI-k, de jelenleg befagyasztották a további kártérítést, sôt még a tárgyalásokat is arról. Más dolga van most Amerikának, másra kell a pénz!
            Bikini csodája – ma még a TERMÉSZETÉ.
Lassan merészkednek turisták csak a szigetre. Szerintük Bikini  többet nyújt, mint az egész Karibik.
            Az elsô amerikai 1969-ben, a bikiniek engedelmével  megkezdte búvárkodását a tengerben. Ma 12 szobás kis hotelja  van: ,,Bikini-Atoll-Divers” nevet viseli, és hosszú idôre nincs kiadó szobája. Horgásznak, búvárkodnak a tengerben, s megállapították, a természet ,,zsibong”, zajlik az élettôl. A Csendes-Óceán környékérôl különbözô fajú madarak ott rakják fészküket a fákon, a tenger igen gazdag halállomány birtokosa.
            Az átok helyett, melyet az amerikaiak a robbanásokkal  okoztak, – áldássá változott, mert ahol az ember évtizedekre  magára hagyja a természetet,önmagától regenerálódik.
            Újra visszaköltöztek a különleges állatfajok, halak,  tek-nôsbékák, szebbnél-szebb korallfajok, melyeket a tengerkutatok eddig még nem láttak, élnek a tengerben.
            Ha visszatérnek az ôslakók a szigetre, vezetôjük Amaras  és Edward Maddison megnyugtatja a kíváncsiskodókat, továbbra is vigyázni fognak a természeti csodára és nem fogják átadni szigetüket a turizmusnak, sem szállodasorok építôinek, tôkebefektetôknek. Úgy akarnak élni ott mint az atomkisérletek elôtt!
           
2002. április 8.
TerebessyEmôke